A csillagszemű juhász, mint pedagógus-ideál

Minden ganajság a Nemzeti Összetartozás Dalával, annak a barackfájával kezdődött, ám ez az opusz mostanra méltatlanul elfelejtődött, olyannyira, hogy muszáj megelevenítenünk egy csöppet: „Álmodtam egy barackfáról / Ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben / A puha fűben egy harmatos réten / Kezeink összeérnek / Talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég..” Csak a miheztartás végett, ugye.

Ez a nóta még a kurzus boldogult úrfikorában született. S holott akkor még nehezen volt kihüvelyezhető az a barna veszedelem, amivé mára fejlődött és alakult, mégis, ebben a korai slágerben minden benne van, ha jól odafigyelünk. Vele virradt fel a nap, amellyel egy másik, még hülyébb Magyarország érkezett meg hozzánk, illetve nem is igazán más volt ez, hanem inkább mélyebb, igazabban magyar, amelyet régebbi kiadású honfitársaink ismerhetnek, a fiatalabb debilek meg sírogatnak érte visszafelé.

Ennek az új Magyarországnak elsősorban olajtól iszamos kezű, jódógos kiskatonákra van szüksége, akik kérdés nélkül krampácsolnak a felcsúti kisvasút szerelvényein. Mert mint egyetlenünk a múlt ködébe vesző 2013-as tanévnyitón kinyilatkoztatta, olyan polgárokat szeretnének nevelni, akik egy szilárd értékrendszer talaján állva különbséget tudnak tenni jó és rossz között. Ehhez elsősorban is satnya testüket kell nevelni naponta a tyúkszaros iskolaudvaron, hogy aztán legyen, aki majd a stadionavatón fehér atlétában formagyakorlatokat végez, miközben zászlók lobognak a langyos szélben. Vezérünk pedig jóindulatúan mosolyogva integet a tribünről a sokaságnak.

juhászHitüket pedig tudományosan meg kell alapozni, ha már a szűz ezen a nyamvadt földön ereszkedett alá. Ezt a megalapozós dumát a ki tudja milyen emlékű Lékai László érsek vezette be a köztudatba, és utódai azóta sem lettek normálisabbak, holott az ő regnálása már 1986-ban véget ért. A kiskatonák tudatát ennek megfelelőn a hit és erkölcs oktatásával kell tudományos fokozatra emelni az iskolában. A szerencsétlenebbek tizenhat éves koruk után odaadhatják a lelküket az ürdüngnek, róluk leveszi a kezét a mindenható, akit a mi időnkben már államnak hívnak. Föl is fordulhatnak szerinte a degeneráltak, de ezt csak mi tesszük hozzá mérhetetlen gonoszságukban.

Jókedvnek is lenni köll ebben az országban, ahogyan azt a talpas-dal is szimbolizálja. S hogy ezt minden tanuló mámoros ajakkal tehesse, az összes elbaszott napon dalolni kell majd. Balog embertelen miniszter hagymázas álma ez, aki azt mondta, ez nem a tananyag növelését jelentené, mert azt inkább csökkenteni szeretnék, inkább egy olyan lelkületet vinnének az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk. Itt fölvetül ugye újólag a tananyag csökkentése, mint a magyar oktatás fő ütere. Mert az iskola neveljen, oktatni azt nem muszáj, egyszer úgyis odaérünk, mint malacka, akivel átevezünk immár a mesék irodalmába.

Mert most meg ez következik. Szombaton jött ki egy kormányzati cselekvési program az Emberi Erőforrások Minisztériumának honlapján, ami nem másról szól, mint a magyar népmesekincs terjesztéséről. A népmesékben képzettebb tanárokra, új segédanyagokra, a mesék szakmai átgondolására, mesemondó versenyekre és szakemberekre van szükség, plusz pár kutatásra. A „Minden este népmese – Tegyünk együtt a magyar népmesekincs terjedéséért!” című anyag lényege, hogy a népmesekincs bekerüljön az oktatásba minden szinten. Újabb ballaszt megint. Félre ne értsük egymást azért, Szabó Gyula a legnagyobb király, csak tartani lehet attól: a népmese ebben a kontextusban átvedlik nemzetivé, mert a rendszer így működik, s akkor ez az egész már csak egy nagy PÖCS. Ha nem lószerszám már ma is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum