Kampec dolores XVI. – Nagy nap az ivóban

A fröccsök ura csörömpölt a poharakkal, és nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: – Eljött hát ez a nap megint. – Béla hülyén nézett rá, szokás szerint nem volt otthon a világban, és föltette a kérdést: – Milyen nap? – A fröccsök ura csóválta a fejét, mert elfelejtette, ki ül az ő foltos asztalánál. – Hát a halottak napja. – Vetetette oda félig megvetően, mert azt hitte az utóbbi hetek történései után, hogy állandó vendége, mondhatni barátja más ember lett, és szorult belé valami kis lélek a korcos mogorvaság mellé. De úgy látta, nem. – Kit érdekel? – Vetette oda Béla, amitől a kocsmáros elkeseredett. – Tán csak kimész a temetőbe? – Kérdezte, de a vendég nem felelt.

Fust_szoveggelFölállt az asztaltól, és egy szó nélkül lépett ki a hűvös utcára. Szép nyugodtan hazaballagott, fölment a frissen meglelt kincsek birodalmába, a padlásra. Kutakodni kezdett a könyvek között, szuszogva, hunyorogva, mígnem megtalálta, amit keresett, egy gyűrött agyonolvasott kötetet. A hóna alá csapta, és visszaindult az ivóba. Ahogy belépett, a fröccsök urának leesett az álla ettől a könyves jelenéstől, nem volt ehhez szokva, és látta, hogy valami tényleg történt a barátjával, aki ellentmondást nem tűrő hangon szemüveget követelt, és amint megkapta, lapozgatni kezdte ezt a könyvet. Megtalálta végül, amit keresett, és kijelentette: – Most figyelj! – Aztán kántáló hangon olvasni kezdett, amitől a kocsmáros kezében megállt a törlőkendő. Ezeket halotta:

„Hát tud az állat a halálról, vagy nem tud? – tudakolta tőlem egyszer Nusztahul, ugyanennek a patikusnak öreg segédje, (valaha szintén gazdag ember), – mesélte a két papnak Tuszun. – Mert süss ide komám, – azt mondja nekem, az állat pontosan gyilkol, úgy, ahogy a legkitünőbb sebész tenné, továbbá menekűl, ha veszélyt érez, tehát fél a haláltól, de az elefánt se fél többé a döglött tigristől, mert látja, hogy már nem él, még a bivaly is oda megy és megszagolja, továbbá sok állat halottnak tetteti magát, hogy ne bántsák, még továbbá: a kutya már messziről vonít, ha halottat szimatol valahol, tehát tud-e az állat a halálról, vagy nem tud? – kérdezte megint.

fm3– Úgy látszik, mégse tud, mármint olyan értelemben, ahogy az ember tud róla, – feleltem én. – Mert ha tudna róla, imádkozna, mondjuk, vagy legalább is gyakran elszomorodna, valahányszor a halál eszébe jut, akárcsak az ember. Márpedig az állat, (kivéve a gorillát, amely, úgy látszik, szomorú fajta), csakis akkor szomorú, ha tüske megy a lábába, ha fogságba kerűl, ha öregszik, vagy egyéb baja van. Az állat tehát látja, hogy van halál, menekűl is a veszély elől, de tudomást, úgy látszik, azért mégse vesz róla, mert nem tud tudomást venni semmiről, hiányzik belőle a tudomásulvétel átka, vagy adománya. Értitek ezt a szavamat?

Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal jár együtt az únottság és elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve. Ugyanez a Hadzsi Kazer, a gazdag gyógyszerárús ezt így fejezte ki: – Fiatal vagy? nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. – Majd egyebek is eszébe jutottak, és a halál is, így folytatta tehát:

– Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett.

kóma 4Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon. Mert van-e ember, aki ne ijedne fel álmából egy fenyegető mutatóujj iszonyatában s olyan eszes ember, aki fényes napsütésben is ne gondolna gyakran a sírjára? Holott hát, ha meggondolom: a halálunkhoz nékünk voltaképp semmi közünk. Ahogy nincs közöd egy baltához, vagy vederhez, amelyről semmit se tudsz, amelyet Hedsaszban elvesztett valaki. – S aztán még hozzátette: – Ezért kellett az embernek Allahot megteremtenie, mert Allah és az örökélet képzelete egyetlen gyógyító írja volt és lesz a halál iszonyata ellen.”
(F. M.)

Amint haladt a szöveg előre, a fröccsök urát úgy érte el valami megszállott révület, és ahogyan elhangzottak az utolsó szavak, neki peregtek a könnyei, mint legutóbb Bélának. Szipogva kérdezte: – Ezt most mért olvastad föl? – Béla, mint valami sámán, úgy felelte: – Hogy lásd, miért nem megyek ki a temetőbe. Színjáték az egész. – Ekkor harangoztak, de ennek a kongásnak már semmi értelme sem volt. A kocsmáros úgy érezte, túlhaladott rajta az idő. Különös tekintettel sprickolt kiszáradt torkú megvilágosítójának borába, a Nap pedig másképpen kezdett sütni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum