Te Béla! – Szegezte mondandóját törzsvendégének a fröccsök ura. – Nem megyünk meccsre? – He? – Reagált igen élénken hősünk busa fejét ingatva. Nem volt magánál ugyanis teljesen, mert még szédölgött az éjszaka kapott pofontól, amikor idegenektől rohant védeni a hazát, de csak a szomszédjába botlott. Meg az a hülye templom is kolompolt épp. Fájt a feje, és a francba kívánta a bádogbánost.
Mi van? – Vált bőbeszédűbbé, s egyúttal igen érdeklődővé Béla véreres szemeit a pultosra szegezve. – Kaptam két jegyet a románmagyarra, az évszázad meccse lesz állítólag, nagy buli. – Igyekezett eloszlatni a ködöket hősünk fejéből a fröccsök ura, ami valljuk be, nehézkesen ment. Béla üresen bámult rá. A fröccsök ura, aki maga sem volt a szavak embere, megunta a dolgot, belátta, hogy ez az ember már csak a tévéből ért meg akármit is. Pöccentett egyet a távirányítón, és fejével a készülék felé bökött.
A varázsdobozban igen komoly úriemberek ültek okosnak tűnő ábrázattal, és esélyeket latolgattak. Szóba került, hogy a középcsatár tegnap nagyot fingott, így minden bizonnyal gólt szerez, a középhátvéd meg lelki válságban van, így potenciális veszélyt jelent a nemzet büszkeségeire. Nem kéne beállítani, de ez a hülye megteszi. Nem így mondták, de erre gondoltak, amikor bírálták a kapitányt, akit alig is ismertek, de elég volt annyi: nem magyar. Idegen, már majdnem bevándorló.
Ez ment már hetek óta, és a fröccsök ura mindent tudott, mert vendégek nélküli óráiban ő is csak a dobozt bámulta. Sőt, néha még a kocsmában álló netes gépre is ráment, és látta, hogy a nemzet sportlapjának honlapja visszaszámláló órát üzemeltet a nagy eseményig, amin könyörtelenül pörögtek a másodpercek, ezen kívül meg minden napra jutott nem is egy írás a nagy eseményről. Cukkolták a népeket, és ezt a kocsmáros látta is. Ez keltette föl az érdeklődését.
Igazából ő vette a jegyeket, de ezt el nem árulta volna, és kettőt azért, mert neki sem volt senkije, és a maga módján szerette ezt a szerencsétlent, aki most épp itt ült előtte. Tudta, hogy elmegy vele, csak kézen kell fogni. – Na, megyünk? – Kérdezte ismét. Béla ingatta a fejét, még mindig nem volt teljesen világos, hová és miért akarják őt elcipelni, de indult volna, hiszen az emlékezetes plázás kirándulás óta ki sem húzta a lábát a faluból.
Akkor menjünk, baszdmeg. – Ekképp sommázta döntését, amely megvilágosodás után már csak a nagy nap eljövetelét kellett várni, amikor buszra szállhatnak meghódítani a nagy, kerek világot. Béla izgult kicsinyt, hiszen amint fölfogta, meccsre, következésképp emberek közé kellett mennie, és jól ismerhetjük hősünket, ez nem az ő műfaja. A kíváncsiság azonban hatalmasabb volt a félelemnél, bár ha így visszanézzük a történéseket, a mesélő inkább azt javasolta volna, ne keljen útra, és mégis megtette.
Robogott a busz velük, szembe jöttek a kukoricák meg a napraforgók, csakhogynem megszédült tőle hősünk, meg persze a reggeli beöntésektől, de ez most épp mellékszál. Unalmasak voltak a percek, amikor hirtelen, váratlan másfajta elegy közeledett szemből, és egyszer csak kitűnt, hogy ezek bizony emberek. – A rosseb. – Kapta föl fejét Béla, aztán kérdőn nézett a fröccsök urára, de a mindig tájékozott eminensnek sem volt fogalma arról, mi történik itt, és így egyáltalában mi történik az országban. Bambán bámultak.
Fura egy helyzet volt, azt hitték, szüreti felvonulás, de ahhoz sokan voltak, meg gyerekek is velük. Nem állt össze a kép, de mindent feledtek, amikor begördültek a nagyvárosba, ahol olyan élet zajlott, hogy mindketten beleszédültek, ahogyan a metró mozgólépcsőjébe is. Itt Béla majdnem orra bukott, de megúszta, viszont innentől tényleg álomvilágban élt. Különös hangja volt ennek a vonatnak a föld alatt, és különös lények lakták. Zászlóba burkolózva ordítoztak.
A stadion az valami csoda volt. Vettek szotyit, amit majd pökködni lehet úriasan, nagy nehezen elvergődtek a helyükig, és ámultak két órán át. Csak azt nem értették, hogy a himnuszok alatt miért fütyöltek egyszer, és miért fordítottak hátat a másik alkalommal. Meg hogy miért ütötték egymást az emberek, de úgy, hogy a rendőröknek kellet szétszedni őket. Álomszerű volt az egész a nagy hangzavarral, és mindebbe úgy belefeledkeztek, hogy azon kapták magukat, véget ért a meccs, és ideje menni, ha el akarják érni az utolsó buszt. Itt kezdődött a pokol maga.
Gyanútlanul, meg persze szótlanul indultak el, amikor ordítozást, lángokat, füstöt láttak, s bár nem akartak arra menni, hirtelen belekeveredtek egy őrjöngő masszába. Magukból kikelt emberforma tünemények a Baross teret üvöltötték, hogy ott nyakaznának, rendőrök érkeztek teljes felszerelésben pajzsokkal, hőseink az életüket féltették. Mindenféle geci migránsokról, szar rendőrökről üvöltöztek a jótét lelkek, és nem lehetett tudni, mi bajuk, mi van. – Inferno. – Ezt ordította a fröccsök ura, de Béla alig hallotta, meg föl sem fogta volna, ezt valljuk be férfiasan. Aztán egy pukkanás hallatszott, és ettől Béla megadta magát. Tüzes ménkű égette a szemét, csípte a torkát, nem kapott levegőt, és a földre rogyott. – A kurva életbe. – Ezt ordította bele a kies éjszakába, miközben taknya, nyála összefolyt, nem tudta, hol van, és azt sem, hogyan került oda.
Vélemény, hozzászólás?