Kampec dolores XI. – Szotyi

Te Béla! – Szegezte mondandóját törzsvendégének a fröccsök ura. – Nem megyünk meccsre? – He? – Reagált igen élénken hősünk busa fejét ingatva. Nem volt magánál ugyanis teljesen, mert még szédölgött az éjszaka kapott pofontól, amikor idegenektől rohant védeni a hazát, de csak a szomszédjába botlott. Meg az a hülye templom is kolompolt épp. Fájt a feje, és a francba kívánta a bádogbánost.

Mi van? – Vált bőbeszédűbbé, s egyúttal igen érdeklődővé Béla véreres szemeit a pultosra szegezve. – Kaptam két jegyet a románmagyarra, az évszázad meccse lesz állítólag, nagy buli. – Igyekezett eloszlatni a ködöket hősünk fejéből a fröccsök ura, ami valljuk be, nehézkesen ment. Béla üresen bámult rá. A fröccsök ura, aki maga sem volt a szavak embere, megunta a dolgot, belátta, hogy ez az ember már csak a tévéből ért meg akármit is. Pöccentett egyet a távirányítón, és fejével a készülék felé bökött.

szotyiA varázsdobozban igen komoly úriemberek ültek okosnak tűnő ábrázattal, és esélyeket latolgattak. Szóba került, hogy a középcsatár tegnap nagyot fingott, így minden bizonnyal gólt szerez, a középhátvéd meg lelki válságban van, így potenciális veszélyt jelent a nemzet büszkeségeire. Nem kéne beállítani, de ez a hülye megteszi. Nem így mondták, de erre gondoltak, amikor bírálták a kapitányt, akit alig is ismertek, de elég volt annyi: nem magyar. Idegen, már majdnem bevándorló.

Ez ment már hetek óta, és a fröccsök ura mindent tudott, mert vendégek nélküli óráiban ő is csak a dobozt bámulta. Sőt, néha még a kocsmában álló netes gépre is ráment, és látta, hogy a nemzet sportlapjának honlapja visszaszámláló órát üzemeltet a nagy eseményig, amin könyörtelenül pörögtek a másodpercek, ezen kívül meg minden napra jutott nem is egy írás a nagy eseményről. Cukkolták a népeket, és ezt a kocsmáros látta is. Ez keltette föl az érdeklődését.

Igazából ő vette a jegyeket, de ezt el nem árulta volna, és kettőt azért, mert neki sem volt senkije, és a maga módján szerette ezt a szerencsétlent, aki most épp itt ült előtte. Tudta, hogy elmegy vele, csak kézen kell fogni. – Na, megyünk? – Kérdezte ismét. Béla ingatta a fejét, még mindig nem volt teljesen világos, hová és miért akarják őt elcipelni, de indult volna, hiszen az emlékezetes plázás kirándulás óta ki sem húzta a lábát a faluból.

Akkor menjünk, baszdmeg. – Ekképp sommázta döntését, amely megvilágosodás után már csak a nagy nap eljövetelét kellett várni, amikor buszra szállhatnak meghódítani a nagy, kerek világot. Béla izgult kicsinyt, hiszen amint fölfogta, meccsre, következésképp emberek közé kellett mennie, és jól ismerhetjük hősünket, ez nem az ő műfaja. A kíváncsiság azonban hatalmasabb volt a félelemnél, bár ha így visszanézzük a történéseket, a mesélő inkább azt javasolta volna, ne keljen útra, és mégis megtette.

Robogott a busz velük, szembe jöttek a kukoricák meg a napraforgók, csakhogynem megszédült tőle hősünk, meg persze a reggeli beöntésektől, de ez most épp mellékszál. Unalmasak voltak a percek, amikor hirtelen, váratlan másfajta elegy közeledett szemből, és egyszer csak kitűnt, hogy ezek bizony emberek. – A rosseb. – Kapta föl fejét Béla, aztán kérdőn nézett a fröccsök urára, de a mindig tájékozott eminensnek sem volt fogalma arról, mi történik itt, és így egyáltalában mi történik az országban. Bambán bámultak.

Fura egy helyzet volt, azt hitték, szüreti felvonulás, de ahhoz sokan voltak, meg gyerekek is velük. Nem állt össze a kép, de mindent feledtek, amikor begördültek a nagyvárosba, ahol olyan élet zajlott, hogy mindketten beleszédültek, ahogyan a metró mozgólépcsőjébe is. Itt Béla majdnem orra bukott, de megúszta, viszont innentől tényleg álomvilágban élt. Különös hangja volt ennek a vonatnak a föld alatt, és különös lények lakták. Zászlóba burkolózva ordítoztak.

Törökországi tüntetésekA stadion az valami csoda volt. Vettek szotyit, amit majd pökködni lehet úriasan, nagy nehezen elvergődtek a helyükig, és ámultak két órán át. Csak azt nem értették, hogy a himnuszok alatt miért fütyöltek egyszer, és miért fordítottak hátat a másik alkalommal. Meg hogy miért ütötték egymást az emberek, de úgy, hogy a rendőröknek kellet szétszedni őket. Álomszerű volt az egész a nagy hangzavarral, és mindebbe úgy belefeledkeztek, hogy azon kapták magukat, véget ért a meccs, és ideje menni, ha el akarják érni az utolsó buszt. Itt kezdődött a pokol maga.

Gyanútlanul, meg persze szótlanul indultak el, amikor ordítozást, lángokat, füstöt láttak, s bár nem akartak arra menni, hirtelen belekeveredtek egy őrjöngő masszába. Magukból kikelt emberforma tünemények a Baross teret üvöltötték, hogy ott nyakaznának, rendőrök érkeztek teljes felszerelésben pajzsokkal, hőseink az életüket féltették. Mindenféle geci migránsokról, szar rendőrökről üvöltöztek a jótét lelkek, és nem lehetett tudni, mi bajuk, mi van. – Inferno. – Ezt ordította a fröccsök ura, de Béla alig hallotta, meg föl sem fogta volna, ezt valljuk be férfiasan. Aztán egy pukkanás hallatszott, és ettől Béla megadta magát. Tüzes ménkű égette a szemét, csípte a torkát, nem kapott levegőt, és a földre rogyott. – A kurva életbe. – Ezt ordította bele a kies éjszakába, miközben taknya, nyála összefolyt, nem tudta, hol van, és azt sem, hogyan került oda.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum