Gólnézés

Valami átok ül a magyar televízió mindenféle vadonatúj csatornáin, és mintha az égiek is azt akarnák, hogy a közmunkások hada ha már nem is röhög, de azért kurvaanyázzon, ha épp valamelyikre odakapcsol. Most épp az M4-re, s tegnap. A sportra szakosodott vezéri adó magyar futballt közvetített, ha van ilyen, és beleszaladt a késbe.

Egyszer csak hirtelen, váratlan szétment a vonal, és a jódógos polgár sörrel a kezében nem láthatta a felemelő produkciót, ami a magyar ugaron zajlott, amelyet stadionnak neveznek. Egy pillanat alatt omlott össze a varázs. A televíziónak most épp az égvilágon semmi köze nem volt az elsötétülő képernyőhöz, a Telekom rondította szét az élvezeteket.

gólÉpp a meccs idején én sem tudtam telefonálni jó ideig, a kütyü azt írogatta ki, hogy csak segélyhívásra használható, meg hogy nincs hálózat. Istenem, van ilyen, még annak is örülhetünk, hogy a hőségben szétolvadó vezetékek közepette egyáltalán működik valami Isten segedelmével. Hanem a reakció, amelyet a vadonás új csatorna produkált, no, az egy méretes lakmuszpapír.

A rettegés valamitől, ami megüli a szerkesztőség lelkét, hogy ilyen karakán képzavarral illusztráljam mondanivalómat. Hogy az M1 emlékezetes debütálása után nem lehet hibázni, mert baj lesz. A vezér autodafét rendez, esetleg a csalódott honpolgár valahol a sötétben megpicsázza a műsorvezetőt vagy a kommentátort, itt már semmi sem lehetetlen.

Az még belefér a kalapba, hogy kiadják a közleményt, miszerint a közvetítés a Telekom hibájából szakadt meg, ez rendben volna. Ám a folytatás, amely azt tudatja, hogy a szétesett vonal ideje alatt született gólt a kedves néző egy későbbi időpontban megtekintheti, és nem máshol, mint az M4-en. Ez valahol lehangolja az embert.

Mert ki a faszt érdekel már az a rohadt gól másnap? Úgy képzeli a tekintetes csatorna, hogy mostan a polgár napokig el nem mozdul a tévéje elől, lesi, és várja a gólt, amit elmulasztani felérne valamely önkínzással, mert luk támadna az életében, ha kimaradna belőle a nevezetes öt másodperc. Mi tagadás sajátos egy dolog ez, és az ember immár mást nem is érez, mint sajnálatot.

Azért emberek ők, akik a vezéri tévénél dolgoznak, ha eladták a lelküket, akkor is. Viszont ebben az egy momentumban benne van az egész ország lényege, hogy fortélyos félelem igazgat itten. Elsősorban is azokban, akik közvetlenül függnek a hatalomtól, meg persze áttételesen mindahányunkban, mert közel az idő már, amikor kartotékok leszünk. Mint hírlik, sorra kéregetik ki a facebookos adatokat a demokrácia bajnokai. Mit mondjak, szar így élni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum