Az ember végül mindig lehorgad. Ez a sorsa neki. Nagyapám vigyorgott csak az oroszokon, amikor elfoglalták a saját faluját neki. Nem röhögött, olyat ő nem tudott, valahogyan kuncogott a bajusza mentén, és mesélt. Istenien tudta a dolgot arról is, hogy az oroszok szétszarták a zsíros bödönt. Ezt még én is láttam rövidgatyás nyarakon náluk. A bödönt. Akkor zsír volt benne, és nagyapó arról mesélt, hogy az oroszok beleszartak, mert azt vélték, hogy budi.
Ez volt a nagy háborús története neki, meg az, hogy majdnem megbaszták a nejét. A nagyanyámat. Azt mesélte a nagyapó, hogy valami tisztféle a levegőbe durrantott az ő kalasnyikovjával, hogy fejezzék be az erőszakolást, és úgy is lett. Viszont a bödönt teleszarták. Hiába, messziről jöttek, mindenféle tatáros vidékekről. Pár apró sorozat, és már az emléküket sem lehetett látni.
A németajkúak meg nyomokat hagytak maguk után. Pirosat. Véreset. Azt is mondta nagyapó, hogy látta, amint menekültek a németajkúak a falujából neki. Teherautókkal igyekeztek napnyugta felé. Aztán magyar vitézek kapaszkodtak nagy igyekeztükben a géperejű járműre, hogy vigyék már őket is el. Levágták az ujjukat nekik, amivel kapaszkodtak. Ott hagyták őket a francba. Ezután jöttek az álló farkú oroszok bele a faluba.
És innen kezdődik minden. Az egész életem nekem. A Bedecs tanár úrral. Úgy esett, hogy szemben laktam az iskolával. Olyan kilométerre volt, de látszott az utca végin, és persze, hogy beírattak bele. Slattyogtam vígan Edit nénihöz, ő volt az osztályos főnököm nekem. Valami istentelenség miatt orosz tagozatos lettem már elsőben, a fene se tudja, hogy is épp. Bedecs tanár úr oktatott, aki szeretett mesélni. Többek közt azt, hogy ő hadifogoly volt. Ott tanulta a nyelvet, amit most oktatott nekünk.
Nem volt tanár sohase, katona volt annak idején, és szeretni való. Megtanultunk oroszul. Már ahogy egy gyerek tud. Aki növekedik. Gimnáziumba is kölött bele menni. Ott is oroszos lettem, kiemelt szintű. Érdekes módokon. Általános irányvonalra vettek föl, ahol angolt lehet tanulni. Az első angol órára bejött a tanár néni, és mondta, hogy ő latinos. Nincs angolos, elégedjünk meg vele. Így tanultam négy évig az orvosi nyelvet, és még pláne az oroszt, mert azt is kiemelten verték belém az alatt az újabb négy évek alatt.
Hála a mindenhatónak. Érettségiztem is a szláv tudományomból, négyest kaptam a tehetségemre. Ámde az igazi gyönyör nem az iskolapadban érkezett el hozzám. Kosárlabdáztam, hogy fess legyek. Ebbéli működésemben ifjúsági válogatott kitüntetett alakká nemesedtem, s mint ilyen orrba-szájba Bulgáriába jártunk. Szinte otthon volt már Jambol, meg az ulica Vihreny. Viszont azt mondanám épp, hogy echte Putyin voltam. Fél üveg konyak után oly magasságokba emelkedett az oroszom, hogy közel álltam a Fjodor Mihajlovicsi léthez. Mindehhez másnap egy leány búcsúztatott, amint a vonat indult, azt hiszem épp Burgaszba. És már ma mindent elfelejtettem. Beledőlök a kardba. Nu kak?
Vélemény, hozzászólás?