Talicskás ember

Ütöm a bádogdobomat. Jó ideje teszem ezt, kalimpálok, aztán oda se baszik senki a telepen. Néha orgenyálnak éccaka, szidják hangosan a vezért, mintha valamit is érne a kiáltozás, hogy szeretni őtet szilajon nem kéne annyira. Ne má’. Meggebedünk, ezt mutatja a megalkotás jó ideje már. Volt nékem egy isteni tanárom nekem, és elvitte őt a nyolclábú veszedelem. Istenem. Gondjaim elől rejtegetett. Én nagyon szerettem, óvta a sarjat bennem. És most, hogy így elmeséltem az életemet, lépegessünk túl is rajta, hogy mindannyian ellavázzunk a picsába.

Már jó ideje nézem én az emberemet. Úgy már hosszú évek óta. Van neki egy talicskája, azzal közlekedik föl és alá szerte a világban, és mindig vidám, akárha a rosseb. Panaszt én az ő szájából még sohase hallottam. Tolja a taligáját, és az utcán töltött éjszaka után bóbiskol ilyen kocsmákban, ahová italos emberek járnak. Szundít, szuszog. Hogy nem fagyott még szanaszét, azt én sehogyse értem. Fiatal embernek nézem őt, amennyire a kosz engedi. Azaz fiatal lehetett valaha, mígnem az élet legyőzte őt.

hajlektalanNekem ő a Magyarország. Ezt kapta, hogy fölnőtt neki, és nem vált belőle megmondó ember. Olyan, akit választanak a népek, aztán negyedszázad alatt hordóvá lesznek, meg istenkirállyá, ahogy a böszmék fölfújják őtet. Pedig ugyan. Olykor belegondolok, hogy az én talicskásom születik oda, ahová a mi dagadtunk. Akárha Andersen, és az egész mesehorror. Néki jóságos borvirágos orcája van, nem olyan fából baszott szürke, mint vezérünknek. Van benne, maradt benne valami, ami arról szól, hogy emberformájú tünemény. Mint a talicskája. Ebben száraz kenyereket hordoz többnyire.

Mostan vagy malaca van, vagy épp ő az. Inkább az utóbbi. Nem is tudom, hogy mért mesélem épp ezt. Asszem tán azért, hogy képet rajzoljak a világunkról, amelyet a csúti tett ide nekünk. Ilyen talicskás emberekből annyi van, mint a szemét, látom őket reggel meg este. Nem mindahány vigyorog, nem mindahány élvezi, hogy él. De van, és ez is nagy dolog. Örömmel láttam, hogy a mosolygós talicskásom csökkentette a rezsijét. Levette a nagykabátot, így nap közben, hogy beszökött már a nyár, nem kell annyira izzadnia neki. Tiszta haszon. Máma reggel ötkor indultam a boltba. Ahogy kiléptem a lépcsőházból, a szemben lévő padról pattant fel az ember a talicskájával. Megijedt tőlem, én meg szégyelltem magam. De nem lett jobb.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum