Gondoltam egyet déli nyolckor. Mivel elmulasztottam a szokásos reggeli öt órás miniboltba menést, mert lusta egy alak vagyok – nem evilágra való -, meg különben is, a hosszú éjszaka után épp akkor csúcsosodott a munka, amely nem az, csak írás. Tehát gondoltam nyolckor, hogy kimerítő túrára indulok az ötszáz méterre lévő SPAR-ba. Épp nyitva tartott, mert nem volt vasárnap, sem más megszentelt nap, a harangok pedig nem zúgtak. Semjén sem, galagonyás-pitypalattyos egy reggel volt. Meg a tavasz.
Megvan a módja ennek a bevásárló turizmusnak, felépített, akár egy szimfónia. Félútnál van egy buszálló, ahol mindig megpihenek a betonfödél alatt, és nem is csak azért, hogy ne omoljanak össze a lábaim – vagy tán épp az okból, ez nem tudható -, hanem mert jólesik, és érdemes körülnézni ilyen távol az otthontól, hogy mire is jutott már megint a világ, miféle forradalmak zajlanak, miközben én a negyediken a fellegek között egyre csak bámulom a villódzó képernyőt.
Lakmusz ez a hely, mindenféle alakokkal találkozhatni, amint arra várnak, hogy szertespricceljenek az Univerzumban, mint elszabadult magányos csillagok. A telep csomópontja ez úgymond, a Derkovits „Grand Central Terminal”-ja városom szigetén. Most, hogy így leföstöttem alkalmi szemlélődéseim helyének vitathatatlan jelentőségét, ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná. Szóval az alakok. Többnyire nyugdíjasok ők, rezgő-nyikorgó hangú öregasszonyok.
Nékik megvan az a kéretlen tulajdonságuk, hogy mondják szakadatlan, és még csak egyetértően hümmögni sem kell. Beülnek a beton gyóntatószékbe, és árad belőlük a végetérhetetlen szó, csak úgy a beszéd öröme kedvéért. Látszik rajtuk, hogy ők nem az a fajta, akik taszigálódnának a vezér üdvéért, és kezet sem csókolnának neki. Csak úgy vannak a létezés peremén arra a röpke időre, ami még hátra van. Ehhez képest mostani túrám maga volt a felüdülés, a zsenge ifjúság maga.
Dundi lány állott ott, amint lerogytam, füle teletömve zenehallgatással, kezében tablet, és fontosságának teljes tudata. Látszott rajta, hogy az egészségügyi főiskolára megy – innen visz a busz -, szoktam én találkozni ezzel a siserehaddal. Ismerem a fajtájukat, árad belőlük a bizalom az élet felé, amíg az szembe nem megy velük az utcán, de addig béke van. Most is az honolt benne jól kivehetően. Majdhogynem dudorászott. Elvoltunk ott, ki-ki magának, míg be nem tolakodott ebbe az idillbe a zavaró körülmény, a lét maga.
Kacskalábú lány közelített, arcon csókolta ezt az optimistát, látszott, hogy régóta ismeri, mégis messze van az időben az a pillanat, amikor utoljára látta. Fölnőttesen beszélgettek, ez az utóbbi szerencsétlen forma meg panaszkodott. Olyan keservesen, mintha a saját anyja lenne, olyan húsz éves forma volt pedig. Munkátlanságról, az élet nehézségeiről, ilyenekről folyt belőle a betű, mígnem ez a másik, aki ápolónak készült, mint jól sejtettem én, segítő szavakat nem vetett elébe.
Menjél be holnap a kórházba, valami hely biztosan van ebben a mai helyzetben, alig van ember, mindenkit fölvesznek. Így osztotta az állást a maga tabletes huszonegy évével, és jól láthatóan annak tudatában, hogy ő maga ugyan oda nem menne, de ennek a szerencsétlennek jó lesz. A kacskalábú visongva volt boldog, csókkal búcsúzott, és elimbolygott. A busz szuszogott, megjött, a dundi pedig elindult az ő iskolájába. Azt a rohadt-büdös-mocskos életbe – gondoltam, akárha Brendon -, amint megláttam honunk ez újabb felemelő szeletét. Fogtam a kosárkámat idomított Piroskaként, és indultam új kalandok felé. Káromkodtam meg fütyörésztem, egyúttal hálát adtam a teremtőnek, hogy momentán még nem köll kórházban heverésznem, ahová mindenkit fölvesznek ápolgatni a népeket, és nem csak a lelküket. De előbb-utóbb meglesz ez is, fogok én még dagonyázni a kacsában, tehát és ergo: Isten legyen irgalmas árva lelkeimnek. Ekképp folyt az imám a zúgó tavaszban.
Vélemény, hozzászólás?