Kampec dolores V. – Megtalált bizonyosság

0d6e4v3_thumbLAz óra nyolcat ütött, Béla feje lehanyatlott, és kerek lett az egész világ. Ebben a megadásban benne volt mindaz, amit a nap addig eltelt értelmetlen óráiban megtapasztalhatott és átélt, minden önkínzás és minden ének. A verébfejű elment, a csalfa fények között ketten maradtak a fröccsök urával, és nem tudták, mit is kezdjenek a másikkal. A kocsmáros arra gondolt, bármennyire is kedveli ezt az ő visszavonhatatlanul örökös vendégét, mégiscsak jó volna lehúzni a rolót. Nem szólt neki, de bevetette az egyetlen fegyvert, ami Béla ellen hatásos lehetett: lekapcsolta a tévét, és valami ismeretlen rádió hülyezenéjét zúdította a védtelenre tessékelés szándékával. És jól számított.

Bélafia Béla kocogtatta a poharát, de korántsem azzal a mindent legyűrő jelzéssel, amely azt mutatta volna, hogy szétveri a csehót, ha nem kap még egy beöntést. Egérszerű, aprócska kopogás volt csupán mindez, amely el is halt. Béla elszánta magát, cíhelődött, és szokásával nem egyezőn odaböfögött a tulajnak. – Holnap aratás lesz. – A fröccsök ura először nem értette, aztán megvilágosodott hirtelen-váratlanul, és ahogy fölnézett a mosogatásból, odavetette – A nőnap, ja. – Ezzel ki is merült a beszélgetés föl sem vett fonala, Béla fizetett, odavetett egy jóccakát az ivó nagyhatalmú urának, mint egy idegen, pedig itt volt otthon. Kinyitotta az ajtót, amely csikorgott. Nem volt jelentősége, és föl sem fogta.

hülyeHirtelen arcul vágta a március eleji szél, szemben a paplak ablakai világítottak, a bádogbános élte ellenőrizhetetlen életét. Éppen kongatott egyet a harang, és ettől valami lidérces ábrázata lett hirtelen mindennek, a kettők megszokott kapirgálása sem enyhített rajta, mert nem voltak ott. Ilyképp semmi sem mutatta, hogy ez a világ az volna, amelyet Béla megszokott és napjaivá tett, és mégis ugyanaz volt. Csönd ült a falura, a duplagyűrűsök már horkoltak a dunna alatt mindennapi visításukat feledve, unokáik meg a messzi városban tapadtak letolt gatyás, pattanásos sihederek ajkaira, mintha kurvák lettek volna, holott csak saját életüket keresték a világ zajában. Bélának minderről semmi fogalma sem volt, ahogyan szokása szerint kívül tartott mindent a napjaiból amit lehetett, így pörgette az időt. Mindez önvédelem volt, amit még maga sem tudott és ismert.

Nekifeküdt a szélnek, vonta kabátja szárnyait, azt a darabot, amely még fiáról maradt reá, aki hosszú évek óta le sem szarta. Valahol a világ túlfelén volt megvalósítani önmagát, meg a lány is, akinek a valagát is kinyalta – úgymond – annak idején, mind odavoltak. És ha a fröccsök uránál nem nézegette volna az internetet óránként négyszáz forintért, semmit sem tudott volna róluk. Nem értette, de látta, amint a lány egyre hivalkodóbb mellekkel, a férfigyerek meg valami világ fájdalma arccal pálmák mögül néz a kamerába, amit nem tudni, ki tartott, hogy a műalkotás megszülessen. De megszületett a világ túlfelén, és a fölfoghatatlan technika lehetővé tette, hogy Béla bámulhassa a képeket. Ilyenkor a fröccsök ura szemérmesen fordult odébb, ismerte ő is mindezt, tagja volt a klubnak. Ez azonban nem játszott máma, Béla valami kiismerhetetlen okból mélázós lett, ami azt jelentette, hogy gondolkodott.

groteszk 2Az elmúlt napok eszement történései forogtak benne, menekülése a plázába, és összetört visszatérte, a tévéből fölfogott dolgok, jegygyűrűk, egyebek. Mindez, meg az egész kiismerhetetlen világ olyas elegyet alkottak, amelyet úgy érezte, nem lehet elviselni. Hazaért, benyomta a bádogajtót. Semmit sem akart, de valahogyan nem tudta gondolataiból elhessegetni a madárfejű vihogását, ami most a disznó röfögésével elegyedett. Elhatározta, hogy a végére jár iramló gondolatainak, amelyek már zavarták, mert nem szokott ilyen történni vele. – Kussojjmá! – Ezt vetette oda a disznónak, bement az ajtón, és bekecsestől ájult bele az ágyba. Képtelen álmai voltak rég elfeledett korokból, szűkölve ébredett tőlük. Hét óra volt, és már világos. Elhúzta a függönyt, a bádogbános megint sietett valahová, ez látszott a légyszaros üvegen át. Vasárnap volt, ahogy kibogozta sajtos agyából, és nem volt hova mennie. A duplagyűrűsök klopfoltak, egy volt a világ, és Béla is megtalálta most. Otthon volt, azt hitte. Kitörülte a csipát a szeméből, lerázta magát. El köll viselni. Ez volt a gondolata neki, és ez a muníció kitartani látszott egészen napnyugtáig, amikor minden kezdődhet újra a Föld nevű bolygón.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum