Rohad a narancs

kép 2Virág elvtárs: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.“

Itt tartunk tehát megint, de mindez várható volt. Azért szép csöndben föltennénk az obligát kérdést: kit akarnak ezek becsapni, amikor középiskolásokat toboroznak díszletnek a nemzeti rendszerük nemzeti ünnepére? Magukat? Ők tudják miről van szó. A kilóra megvett embereiket? Ők örülnek, hogy nyernek a közbeszerzéseken. A széles tömegeket? Szerencsére az egymilliónyi elvakult szektatagon kívül már nem lehet senkit sem büntetlenül hülyének nézni. Így marad a végkövetkeztetés. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!

Testvéreim az Úrban, a boogie-woogie klubban így forog körben az idő. A raptorok idején, boldogult úrfikoromban is ez ment. Kalapos emberek integettek az emelvényről mosolyogva, a népek elsétáltak előttük művigyorral az arcukon és a jó francba kívánták az egész bagázst, majd megették a jegyes virslit, és megitták a jegyes sört. Mindenki megvolt magának, mert tudták, hogy a vigyorgó narancs rohad ott belül, hacsak nem méreggel teli. Aztán minden kiderült, mint most az is, hogy a fővezér netán spicli volt abban a korban, amikor április négyről szólt az ének.

Most meg talpakról. Önkényuralmi hajlamú rendszerek mindig megszülik a maguk visszataszító giccsét: „Álmodtam egy barackfáról/Ami alatt mindenki táncol/
Veled álltam egy hatalmas körben /A puha fűben egy harmatos réten/Kezeink összeérnek/Talpaink egymásra lépnek…“ I tak dalse kedves barátaim, mint azt már két hosszú éve ismerhetjük. Hát nem olyan cukifalat ez is, mint volt anno a „Büszke név az úttörő,/Viharban edzett drága név,/Ha hallod a szót úttörő,/Nevedre százszor büszke légy….“ Mindehhez a friss húsok fizetett tapsikolása ott, meg itt is.

kép 1Ilyenkor az embernek élénk hányingere lesz És ott tart, mint Uhov 2008-ban. A tudósítás így szólt: „Hihetetlen jelenetet produkált a keddi lausanne-i Athletissima atlétikai versenyen az orosz magasugró, Ivan Uhov: néhány perces dölöngélés után nekifutott, majd a léc alatt beslisszant a matracra. Egy svéd ellenfele elárulta, az orosz vodkát kevert a Red Bullhoz, amit mindannyian ittak.“ Valahogy így vagyok én már ezzel az egésszel. Keverek egy kis törkölyt a bambiba, dölöngélek, és slisszanok a matracra, miközben élénk, fel-feltörő sugárban okádom ki a rohadt narancsot, meg az egész elcseszett Magyarországot.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum