Ezeregyéjszaka meséi

Olyan szerencsében volt részünk, hogy doktorminiszter urunk ezen a héten nem pénteken, hanem vasárnap járult a kossuthi mikrofon elé az igehirdetésre. Ettől olyan evangélijom jellege lett az egésznek, csak azt nem hallottuk a végén, hogy a szentmise véget ért, menjünk békével. Ennek persze ontológiai okai is vannak, hiszen vezénylő tábornokunk ilyet hogyan is mondhatna, amikor a mikrofon mellől mindig valami csatába-háborúba távozik. Meg lipsiket cipelni a hátán tucatjával, foga között jatagán.

Tanulságos dolgokat volt módunk hallgathatni azonban olykor olyan beütéssel, akárha az öregedő Kádár elvtársat figyelnénk erősen, mint aki Magyarország már akkor is permanensen szorult helyzetéből mutatná meg a kivezető és idvezítő utat. Mert már akkor is az volt a gond, mint most Orbán elvtársnál is, hogy a magyari termékeket senki nem akarja megvenni a halódó nyugaton, ezért keletre kell orientálódni, ha eredményes kalmárok akarunk lenni. Innen már sejthetjük, hogy doktorminiszter urunk a gazdasággal (is) foglalkozott szózatában.

Ez pediglen azért érdekes kiváltképp, mert nem egyszer nyilatkozta azt, ő ilyesmihez nem ért, majdhogynem fingja sincsen erről sem, arra ott vannak a szakértő miniszterei. A gazdasági folyamatokkal permanens hadilábon álló Nagy Márton, a külgazdaságot felvirágoztató Szijjártó, de, ha belegondolunk, akkor Orbán mostani megnyilatkozásával épp fölötte mondott ítéletet, csak ezt nem vallotta be. Egyetlen jótevőnk szerint ugyanis a magyar ipar hasít, azzal gond nincsen, hacsaknem az, hogy termékeit a nyugat nem veszi meg.

Nem termelési, hanem kereskedelmi gondjaink vannak, mondta Orbán, a közgazdaságtan frissen kinevezett professzora, és egy iránymutató gondolattal hidalta át azt az ellentmondást, hogy amúgy a magyar ipar bezuhant. Ha nem veszik meg nyugaton – így a messianisztikus, szinte buddhai megvilágosodás -, el kell adni keleten, és a haza fényre derül. Ez utóbbit én magam tettem hozzá csak egy kicsit ironikusan, hiszen az egyáltalán nem világos, mit adnánk el keleten, ami nyugaton nem kell, mert mi amúgy semmit nem termelünk.

Nyugatról és keletről idetelepült gyárak vannak, amelyek kiszolgáltatva a globális piacnak működnek, így, amikor Orbán elvtárs arról sző omló álmokat, hogy egy csettintéssel fordul kelet felé a nem is magyar, hanem immár multi ipar, akkor nagyjából azt látjuk, hogy mintha a múlt század hetvenes éveinek csinovnyikjai élednének újra, mert nekik volt ennyi lövésük a külgazdaságról. Ez Orbánt ismerve amúgy nem igazán meglepő, ami érdekes, az a megváltó kelet ismét, amely majd képzelt segítséget nyújt szorult helyzetünkben.

Nem. Mondhatjuk erről tömören, és többet ez a szál nem is igazán ér, viszont nem volt nehéz észrevenni, mert alanyunk maga mondta ki, hogy hétfőn rá a parlamentben egy kis pofozkodás vár, majd pedig felszabadultan röpülhet el Biskekbe, a Türk Tanács ülésére, ahol őt ilyen készségekkel és késztetésekkel mindig nagy örömmel fogadják, csak az a baj, hogy ők sem vesznek tőlünk semmit. A nagy utazás tehát ideológiai célzatúnak nevezhető, illetve egy kis laza és felszabadult kirándulásnak, ahová Európa elől menekülni lehet.

Amúgy ott az Orbánnak baráti Kirgizisztánban éri majd egyetlenünket az amerikai elnökválasztás, így az is lehet, mire hazatér, s ne adj isten a szalmahajú haverja nyer, akkor veheti ki a fiók mélyiről a békeköltségvetést, mint ahogyan az nekünk ígérve van, hogy attól egy csapásra jön el a Kánaán, úgyhogy erre majd nem árt figyelmeznünk kicsinyég. Igaz, minek, mert ha egyáltalán, az akkor is olyan lesz, mint, hogy a kelet majd fölvásárolja azt, amit Mészáros meg sem termelt, és így derül majd ki, hogy hasba lettünk akasztva megint.

Orbán kossuthi tirádái egyébként már olyanok, mint az Ezeregyéjszaka meséi, amelyben – mint ismeretes – Seherezádé azért folytatta a történeteit vég nélkül, hogy életben maradhasson. Én kérek elnézést a jóravaló asszonytól a hasonlításért, viszont így lehetett megmutatni, mennyit is ér ez az egész. Csak az a baj, hogy Orbán dumáján andalodni nem lehet, hanem azon morfondírozik az ember, mikor ment el teljesen ennek az embernek az esze, mert, ha valaha volt is, az világos, hogy mára semmi nem maradt belőle. Mint a vén Kádárnak, éppen úgy.

Mellékszálként, és mintegy dilemmáinkat összegzendő tesszük hozzá még azt az örömhírt, hogy a tirádák előtt vagy éppen azalatt Észak-Korea, a nagy Kim Dzsongun adminisztrációja zengett dicséretet bölcs vezérünkről, mint aki az ő szellemiségüknek megfelelően küzd az imperialista nyugat ellen a szuverenitásért. Nyugtázhatjuk, ennél nagyobb dicsőség már aligha érheti egyetlenünket, úgy is mondhatnánk, futása véget ért. Meg vele együtt haladva lassan a miénk is, ha nem állítjuk meg sürgősen Arturo Uit. Így nézünk szembe a sorsunkkal.