Tenger mormolása

Amolyan vihar előtti csend van. Mintha az olimpia záróünnepére készülnének csattogós protkóikkal a fideszisták, hogy megint teleordítsák majd annak kapcsán a levegőeget a hanyatló nyugattal, a család, a kisjézus és a szuverenitás fenyegetésével, azzal, hogy gyermekeink – úgy is mint közjószágok – szemeit be kell fogni azon rontás elől, ami a szaros Szajna partjáról árad, s amitől, fiaink spontán átműttetik magukat kis puncikat követelve a lábuk közé, a napot pedig szivárvány takarja el (meggyurcsány) mindörökre.

Mindezen örömökre legalább ma estig várni kell, de olyan meleg van amúgy, hogy alig is történt valami a propaganda-műhelyben. Fölborult a szokásos hétvégi menet. Mert az ember, aki immár tizenegyedik éve foglalkozik azzal, hogy napra nap dokumentálja a NER által determinált nyomorult életünket, szokva van ahhoz úgymond, hogyha hétvége, akkor Rétvári-jelentés mindenféle világra szóló sikerekről, Deutsch megenged valami bölcsességet „ennyi” leütéssel, ami nála az indián „uff”, és a hátország is aktív szokott lenni.

Hollik, Menczer, alkalmankét egy-egy Kósa és más bölcsek állnak a szószékre a pihenőnapokon evangéliumokat előadni, hogy minden egyes napra jusson valamilyen libsi, baloldal, nyugat, Brüsszel – megagyurcsány és régebben soros -, megvédjük, nem hagyjuk ritmusra szóló harci dobok hangja azok szüntelen püfölése nyomán. No most, ehhöz képest eddig úgy telt a hülyeségre rendelt idő, hogy csak Bakondi et. volt képes egy kis migrációs nyomást kipréselni magából, ami még matinénak is gyenge, a gombák lelkének meg pláne.

Ezúttal még Szijjártó is kussolt, senkit nem küldött el az anyjába, egy nyomorult kinyilatkoztatás nem jött tőle e-mail formájában nyolcszor megismételve, hogy nyomatéka legyen. Szóval kommunikációs nihil állott elő a dögmelegben, és csak arról lehetett olvasni, hogy még a fagylalt is nálunk a legdrágább az EU-ban, kivéve Ausztria, de majd utolérjük őket.  Ilyenkor, ebben a sivatagban jön azonban a vezér, a debilitásban is élen járó pártelnök-doktorminiszter, hogy ne maradjunk bölcsesség nélkül. Hogy mutassa nekünk az utat.

Van a mi Viktorunknak az az okossággyűjteménye, a „Magyarország hét törvénye”, amelyek iskolák falára szoktak felíródni, hogy a közjószágoknak mindig a szeme előtt legyen. Akadnak ebben különös opusok, úgymint: „Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük”, „Minden magyar gyermek újabb őrhely”, vagy „Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni” és más cuki kurvaságok. Nem soroljuk fel mind a hetet, mert már ennyiből is kitetszik az utolérhetetlen kreténség, a falvédős, avas szagú téeszcsé feeling.

No de, bővíteni lehetne a nagy hetest a mostani fölkiáltással, mert másnak nehezen is volna nevezhető, ahogyan a mi drága Vikikénk most gyomorból és kappanhangon tette meg a kinyilatkoztatást, miszerint „A magyarnak tenger kell. Minden évben legalább egyszer” – „a tenger a napfény, a szél, a hullámok megkönnyítik az ember életét”, tette még hozzá, s elégedetten böffentett, mert lángosról is volt szó „A lángos az egy komoly dolog, nemzeti büszkeségünk, elsőszámú magyar étel”. A macska pedig lenyalta az arcáról a tejfölt.

De szigorúan a tengernél maradva, és megengedve, hogy kell az az ember lelkének, azt javasolnánk doktorminiszter urunknak, hogy ne onnan messziről böfögje ezt ide, hanem mondja Feri bátyámnak a kocsmában, valamely mélyszegény faluban, de elég lenne hónap végén valami Lidl pénztár sorában állva reklámozni a mimagyaroknak a tenger nyújtotta örömöket, majd pedig sürgősen menekülni onnan a TEK védő szárnyai alatt, s messzire. Azonban egy pillanatra zavarba jöttünk, mert lehet, még komolyan is gondolja.

Valami olyan idea lehet benne, hogy a betanított szalagmunkásnak, a falu végén kapirgáló közmunkásnak, vagy Erzsi nénénknek a konyhában a sparhelt mellett is rendelkezésére áll egy nem is kormánygép, hogy elvigye a milliárdos (ellenzéki) tengerparti nyaralójába, hogy úgy van az, Erzsi nénénk hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja Feri bátyámnak, menjünk a tengerre aptya, aztán megszárítják a hajukat, és már indulnak is. A kert végiben áll a helikoffer, ami a röpcsihez viszi őket, akárha Mészárost, aki betartja egyetlenünk intő szavát.

Ezért kellett a jacht, mert tudta előre, hogy a tenger lesz a föladat. Vannak készségeim és képességeim, hogy ezt a szürreális képet a végtelenségig fokozzam, viszont már kedvem nincsen hozzá, mert hűtlen lettek hozzám a szavak. Ezért fordulok Mikes Kelemen kollégához ebben a témában és idézem őt Orbán atyánkra, a tengerre és erre az egész kuplerájra gondolva. Ezt írja a jó Kelemen, mint ismeretes: „Egyedül hallgatom tenger mormolását, tenger habja fölött futó szél zúgását, egyedül, egyedül a bujdosók közül nagy Törökországban”.

Hagyom most, hogy ebbe belegondoljunk, és lenyűgöző asszociációs készségünkkel kikombináljuk, mit is akar mondani a költő, aki egyik a Kelemen, a másik pedig a Kázmér. Engedem, hogy átjárják önöket a szavak vezérünk tenger akarásáról és annak a versben sugallt módjáról. S ha ez megtörtént, meg tetszenek látni, hogy egyből virágos jókedvük kerekedik, midőn látják a török habokat, azok partján egyetlenünket, ahogy száműzetésében búslakodik. De, ha más sorsot szánnak neki, én azt se bánom. A szentmise véget ért, menjetek békével.