Álmainkban Bulgária visszainteget

Tegnap, mint valami megszokottat, akárha születési előjogot, úgy néztük a NER „elitet”, ahogyan tódult Németbe’ meccsnézőbe. Az már föl sem horgasztja a kedélyeket, hogy az összes nem is kormánygép szolgálatban volt, és például a soknevű hadügyminiszter meg az Orbán külön-külön röpülővel utazott ugyanoda. Lehet, hogy nem bírják egymás szagát, vagy nem tudjuk az igazi okot, mire ez a nagy rongyrázás.

Hogy Mészáros meg magángépen iramlott (suhant), miközben az is kiderült, hogy megkezdte szokásos nyári körútját a jachtja, már az sem nóvum. Semmi sem ebből a szempontból, mert a mimagyarnak ilyesfajta ingerküszöbe már nincs is, mert, ha volna, már régen egyenes kaszával indulna a Karmelitába menekülésre noszogatni a kedves vezetőt. Látunk ilyet? Nem. Kell tartania ettől a nagyfőnöknek? Egyáltalán. Tehát nincs miről beszélni.

De azért próbáljuk meg, mert ha másnak nem is fáj (mert netán nem is hallott róla, vagy már ez sem érdekli), nekem azért igen. Az élet van akkora rendező, hogy miközben láttuk ezt a futball körüli újgazdag, illetőleg vallásos, kényszeres nyüzsgést, és az a hendikepje is megvan a lelkünknek, hogy ismerjük az emögött zajló folyamatokat, épp ekkor kerül a szemünk elé az Eurostat legfrissebb jelentése, amely szerint utolsók lettünk.

Bulgária is megelőzött már minket az uniós országok közül a háztartások fogyasztásában. Azaz, addig üldöztük Ausztriát, hogy a jó bolgárok surranópályán elénk kerültek, és már nekik is csak integethetünk. A háztartások fogyasztása a legmegbízhatóbb szegénységmérési adat, ami azt mutatja, van-e pénze a delikvensnek zsömlét venni a boltban vagy nincs, hogy sarkítsunk a dolgon, érthetővé téve mindenki számára. (Gombák és moszatok)

Ez a mutató az, ami beszámol a szavazópolgár pénzügyi helyzetéről, áttételesen pedig a gazdaságról is, mert hiába jön Szijjártó minden évben a rekordbefektetésekkel, ezek a népek számára semmit sem érnek, mint ahogyan a GDP-t sem lehet megenni, azaz Szijjártó kitörölheti az arschát a rendszeres sikerjelentéseivel. Mert a Nagy Mártoné rendszerint felülírják azokat, aki soha nem érti, miért nincsen ÁFA-bevétel, ami miatt meg a költségvetés áll fejre.

Mellékszálként szintén tegnapról, túlzottdeficit eljárás indul a NER ellen, amivel nem az igazamat akarom alátámasztani, csak még egy adalék arról, hogyan csesztek szét ezek mindent az unortodox, különutas, keleti nyitású lózungjaikkal. Hogy most nem győz egymásra mutogatni Matolcsy és Varga M., de egyik sem vonja le azt a kézenfekvőnek tűnő következtetést, hogy el kellene takarodnia a jó francba. Majd, ha Orbán küldi őket.

De nem küldi. Egyelőre meccsen van, illetve olyan kijelentéseket tesz, hogy a büntetést, amit az Európai Bíróságtól kapott a menekültekkel való embertelen bánásmód miatt (zárójelben: kétszáz millió ajró, plusz még naponta egy, amíg a sok éve született ítéletet végre nem hajtja, tehát soha), hogyan oldja meg úgy – idézem -, hogy „nekik jobban fájjon, mint nekünk”. Ez így nem fog menni, ezért még hergeli a gombákat és moszatokat.

Azt üzeni nekik, hogy ezt a temérdek pénzt „szívesebben osztaná szét a családok és a nyugdíjasok között”. De Brüsszel, mutat nudli ujjaival a messzi távolba, miközben nem is kormánygéppel megy meccsnézőbe, s ezen a ponton sóhajtunk fel tényleg indulatok nélkül ekképp: anyád. És elnézést kérünk a kedves szülejétől, de a magyarok között ez már csak így bevett. Zamatos és kocsmaszagú, tehát Orbánnak épp megfelel.

De visszatérünk ehhöz a Nagy Mártonhoz, aki nem érti, miért nem szórjuk a pénzt két kézzel a boltban, ami szerinte van nekünk, holott mi tudjuk: nem. Van ez a statisztikában rejlő csapda, hogy az átlagot fölfelé húzza például Mészáros Lőrinc, aki egyedül keres annyit, mint tízmillió magyar, mégsem vásárol a boltban tízmillió zsömlét, és máris megfejtettük az ÁFA elmaradásának titkát, Nagy Márton szíves figyelmébe.

De mindebből is látszik, miért korog sok ember gyomra azok számára észrevétlenül, akik nem látják, vagy nem akarják látni, mert meccsre röpködnek nem is kormánygéppel, illetve beüzemelik a jachot, mert nagy a hőség. Egyébiránt tudnánk még néhány közgazdasági alapvetést tenni, de minek, amikor mindeközben is, amikor minden recseg és ropog, valami távoli bizonytalan jövővel bíztatnak, amikor majd jó lesz. De innen nézvést soha nem lesz az.

Az ember már elég vén, így arra kell rádöbbennie, hogy ebben telt el az élete. A mennyei Ausztria utolérésének soha be nem teljesülő ígéretével, és ezen a ponton ugrik be neki Störr kapitány igazsága (Füst Milán: A feleségem története), aki szerint a kedves papája egyszer így szólott hozzá: unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. Mert mit mondanánk mást, amikor a taknyos zsebkendőnket lobogtatjuk Bulgária után. Tán azt, hogy vége van.