Száll a kakukk fészkére

Mint talán tudjuk, Magyar Péter bejelentette, hogy feljelenti Orbán Viktort. A jogi formulát is közzé tette, miszerint „aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásért” teszi meg ezt a feljelentést, mégpedig Orbán (és a Fidesz) permanens, minden gátat nélkülöző, minden hangot elnyomó, elementáris „háborúpárti” tutulásáért, amibe mindenki beletartozik.

Még mi is azok vagyunk, mint emlékezhetünk, akik nem a Fideszre szavazunk. Viszont nem lennénk magyarok, és nem Magyarországon élnénk, ha a közlés után rengetegen ne kezdetek volna el fanyalogni, hogy semmi értelme (Polt, ügyészség, szólásszabadság, etc.). Adódik akkor azonban a kérdés: azok szerint, akik úgy vélik, és mondják is, ez teljesen felesleges, vajon mit lehetne tenni, hogy ez az aljas tutulás befejeződjön.

Nem hülye az ember, és azt is tudja, hogy nagy bizonyossággal ettől nem hagyják abba. Mi több, bíróságig sem jut el az ügy, akkor tehát ezek szerint meg sem kell próbálni. A Fidesz nem ma kezdte ezt a fajta rágalmazást, eddig azonban olybá tűnt, akikre ezt a billogot rá óhajtották sütni minden eszközzel, annyit tettek csupán, hogy látták, hallották, aztán egy kavicsot rúgogatva eloldalogtak, hogy jó, én háborúpárti vagyok.

Az is világos – mint ahogyan Magyar erre az aktusra csípőből megkapta -, hogy ez kampányelem. Itt azonban megkérdezhető, mi nem kampányelem egy kampányban, vagy a közvélekedés is azon a szinten van, mint a Fidesz kommunikáció, hogy az ellenzék csupán aljas módon meg akarja szerezni a hatalmat, és nem csak tapsikol a NER-nek élő és jól bejáratott díszletként. Ez a vád már amúgy is régi, hogy az ellenzék így minek.

Az eltelt közel tizenöt év módjában ugyanis a parlementben való megjelenéssel a diktatúrát tette csupán szalonképessé, és ebben a meglátásban azért van valami. Mint ahogyan az is igaz, ha tisztában van azzal, az Orbán művek egyéb mondandó híján ezzel a háborúpártisággal, s ennek végtelen permutációjával akar választást nyerni, mert ezt teszi, akkor ez ellen kellene valamit tenni. Mert semmi másról nem szól ma Magyarország.

Nem érdekesek sem programok, sem elvek vagy erkölcsök, háborús uszítás van, és ez a kihívás. Ha ez ellen – talán, sőt biztosan eredménytelenül – a feljelentés a fegyver, akkor fel kell jelenteni, és nagy ábrándozva az ember azt is elképzeli, mi lenne, ha ezzel a jogi formulával az összes érintett elfáradna az irodába feljelentést tenni (pártok, emberek, civil szervezetek, mint érintettek), ha ilyenből több száz volna. Mi lenne akkor.

Jogilag nagy valószínűséggel semmi sem. De valami halvány mondatfoszlány azért csak eljutna Mária nénihez is – mint aki számára ez a jól megrendezett előadás folyik -, hogy azért nincs egészen rendben minden ezzel a folyamatos háborúval való fenyegetéssel. Minden párt és az összes haszonleső azzal akar minimális hatalmat, hogy ő a szent és általános, így megfoghatatlan választópolgárért óhajt dolgozni, ami szép idea, csak hazug.

Mindemelett viszont azzal sem ártana tisztában lenni, hogy érette tevékenykedni csak akkor lehet, ha ő szavazatával megbízza a delikvenst, aki viszont a jelek szerint arra sem nagyon képes, hogy önmagát megvédje a rágalmaktól. Mint amilyen az, hogy bekenik a háborúpártiság szarával, és Mária néni ezért orrát befogva fintorogva fordul el tőle. Ez egy föstmény volt, de legalább reményeim szerint érthető.

Viszont megint itt vagyunk a Magyar Péter jelenségnél, amivel senki sem tud mit kezdeni. Volt ő már – és még ma is ez a sanda gyanú – a Fidesz embere, az ellenzék ellensége, politikai kalandor és amit még el lehet képzelni, csak azzal nem foglalkozik senki, hogyha más nem is, egy tagadhatatlan érdeme mindenképpen van. Kavicsot dobott a pocsolyába, fölkavarta a possadt állóvizet, sőt, ha úgy tetszik, friss fuvallatot hozott a pállott közéletbe.

Ha képes beszéddel szeretnénk érzékeltetni, akkor utalnánk a Száll a kakukk fészkére című regényre vagy filmre – kinek melyik van meg -, amelyben McMurphy berobbant a tébolydába, ahol mindenki csak a Főnéni rabláncán fanyalgott, s tette azt, amit megengedtek neki. Ez a McMurphy viszont itatta őket, kurvákat rendelt és pecázni vitte őket, azaz, életet vitt a tetszhalottak közé. Valahogyan így vagyunk most mi is.

Odáig el sem megyek, hogy a fürdőben ugyan elbukott a bazi készség fölemelésével, de kimondta az alapmondatot, miszerint „Legalább megpróbáltam”. És arra is csak félve utalunk, hogy épp ezért aztán a néma indián végül fölkapta a cuccost, és úgy hajította ki az üvegfalon, hogy aztán kikocogjon a lukon a szabadságba. Mindezek szimbólumok, de el lehet mélázni rajta. De, ha úgy tetszik, meg tudom mutatni Marquezzel is.

„Ursulában felötlött a kérdés, hogy nem tenné-e jobban, ha egyszer s mindenkorra befeküdne a sírjába, és elföldeltetné magát; félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.”

Erről lenne szó, én nyájasom.