’Almádi anziksz

Birizgálta az embert már az évértékelő – illetve és jobban mondva immár akármely Fidesz-rendezvény – hermetikus lezárása, mert minek beszélgessünk olyasmiről, ami mindennapos. És talán unalmassá is válik vagy válhatna, ha a jelenség nem a rendszer lenne maga. Mint a pedofil-kegyelmi affér, ami nem Novákról és Vargáról, nem is Balogról szól, hanem ezek hátteréről, ami túlmutat az egyesen, és lesz lehangolóan általános.

Így válnak szimbólummá a dolgok. Amikor kiderült, hogy a Fidesz-frakció Balatonalmádiba vonul el megváltani a világot, akkor az első és nagyon fontos gondolat a miből és hová, s nem azért, mert ilyen spórolós háziasszonyok volnánk, hanem, mert sokszorosan a mi pénzünkről van szó. Balatonalmádiban mindent mi fizettünk. Azt, hogy Mészáros megvette a szállodát, hogy felújította, s ami pénzt most a szolgáltatásért beszed.

Mert sem az államnak, sem a Fidesznek, de a bátorak közül egyiknek sincsen saját pénze, amennyiben az államot az adófizető tőkésíti fel a vérrel és verejtékkel előállított adójával, ugyanígy a pártnak juttatott apanázs, de a képviselők fizetése is a miénkből való. Hogy tisztába tegyük, amikor Orbánt Brüsszelben kizavarták kávézni, hogy ne zavarja a vizet, a mi pénzünket dobta az automatába, vagy, ha klozettre ment, mi fizettük a vécésnéni jattját.

Ilyképp egyáltalán nem mindegy, hol, mikor, mit csinálnak, milyen döntéseket hoznak, hiszen a mi kitartottjaink, ha úgy tetszik alkalmazottaink, csak ezt ők és a bávatag szavazók is hajlamosak elfelejteni. Ezzel a szemmel és tudással néztük tehát, hogy abból a sok tízmillióból, ami a mi zsebünkből hiányzik, milyen fellegvárat csináltak Mészáros szállodájából, ahol kihelyezett frakcióülést tartottak. Hogy miként zárták le a fél települést.

Hogy emberfia még a közelükbe se mehessen. Sőt, odáig mentek, földi halandó lehetőleg rájuk se tudjon nézni, hiszen, mint híre jött, ahogyan megérkeztek ezek a bátorak, odalent, a mi földünkön tették le az autót, ahonnan kisbuszok vitték őket egészen a hermetikusan lezárt szálloda bejáratáig, hogy a valóság csak véletlenül se legyintse meg őket. Mert netán megzavarná a halandó a fennkölt elkülönülést, mintha ezeknek nem lenne luk a seggükön.

Emlékeink szerint viszont van. De idáig még akkor is mindennapos ez a sztori, ha amúgy köpnivaló is, sőt, még akkor sem ingerelte volna írásra az embert, mert odáig jutottunk ingerküszöbünkben sajnálatosan, hogy nem ütötte volna át a falat. Azonban mint mindig – vagy a legtöbbször –, történik valami, ami az előző borzadályon túlmutat, és az a félő, hogy később majd ez lesz az általános. Ám akkor már valóban közelítünk a véghez.

Ennek az útnak az elejét mutatta az, hogy miközben a bátorak (és a vezérük) a világtól elzárva csinálták és mondták a szokásos, amúgy értékelhetetlen hülyeségeiket, odalenn, a köznépnek fenntartott részen egy momentumos aktivista leült a padra, és kihangosítva hallgatta az új sztár (Magyar Péter), a Fidesznek nagyon kellemetlen interjúját, ezért megjelent ott egy tucatnyi rendőr, és gyorsan eljárást indítottak ellene. Népünk ellensége lehet ő.

Innen nézvést nem tudni, mi a vétke. A padon ülés, az interjú hallgatása vagy annak hangereje, de a hírek szerint nem ezt lőcsölték rá, hanem állítólag a gyülekezési törvényt szegte volna meg a padon való egyedül ücsörgéssel. Kiáltsunk rendőrállamot? Nem kiáltunk, mert szó érné a házunk elejét, bár csak úgy igazunk volna, mint amikor fasisztának nevezzük a rendszert, ami azoknak nem tetszik, akik ezt nem merik kimondani. De nem is ez a lényeges.

Amikor fentebb leföstöttük a település lezárását, a fokozott rendőri készültséget – mint ami általános minden hasonló eseményen -, nem estünk abba a hibába, hogy az elkülönülés és menekülés miatt félelemről beszéljünk, viszont mindezek után ezt már bízvást megtehetjük. Nem abban az értelemben, hogy ezek a bátorak a nyomorult életüket féltenék – Orbán azonban azt is -, hanem akképp, a valóság ne zavarja meg azt a buborékot, amiben ülnek.

Ugyanakkor, amikor hosszan ecseteltem azt – szokásomtól eltérően -, hogy minden, ami velük, s ennek folyományaként velünk történik, a mi pénzünkből történik, de a hatalom a minimális számonkérés elől zárkózik el. Ez a baj, mégpedig nagy. Még csak egy halovány fütty sem juthat el hozzájuk, erősítve bennük azt a hamis tudatot, hogy amit tesznek, azt jól teszik, nehogy a valahol pislákoló lelkiismeret rácsodálkoztassa őket a rögvalóra.

Ezt mutatta meg nekünk a mostani barikádosózdi, s ezt a végeredmény is, hiszen tegnap bejelentették a szülés eredményét, az új nemzeti golyóstoll nevét, de, ami csak hab a tortán, hogy Varga helyett Deutsch lesz az EP választás fideszes listavezetője. Ez nekünk minden pénzt megér, és mutatja, milyen minőség lehet az összes többi, akik viszont már nem mernek az emberek szemébe nézni. Elképesztő egy csürhe, és mi fizetjük, hogy el ne feledjük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “’Almádi anziksz
  1. okarina szerint:

    A momentumos aktivista szülei nem tanították meg neki, hogyan kellett hallgatni a Szabad Európa Rádió adását a Rákosi rendszer alatt [otthon, négy fal között, nagyon halkan]? Jobb, ha felkészítik a szülők, és nagyszülők a mai nemzedéket.

    • Kalifaszi Guszti szerint:

      „Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum