Deutsch és a hányás

Tegnap, midőn örömmel nyugtáztuk, a bátorak több tízmillió pénzünkbe kerülő világtól való elzárkózásuk során Deutsch Tamást bírták jelölni EP-választási listavezetőjüknek, csak gondoltuk, hogy kevés lesz oda ő szegény. Ám, mivel minden viszonylagos, és a rossznál is lehet még rosszabb (vö.: Örkény: A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták), nem gondoltuk volna, hogy elég egy nap, és bizonyítja nekünk, megfelelő választás volt ő oda.

Abban az értelemben mégpedig, hogy egy huszárvágással – a szokásos, ennyire végződő közösségi médiás bejegyzésében – tett tanúbizonyságot arról, nála lentebb nagy valószínűséggel márt nem lehet létezni. Ekkor természetesen morális, kognitív és egyéb készségekre gondolunk, mint ami alapvetésekre szükség van az emberi élethez, ha az ember pedig listavezető, akkor még inkább. De nem a Fideszben ezek szerint. Az állandóság azonban az ebben a történetben, hogy ezt megszoktuk, és meg sem lepődünk rajta.

Egyáltalán. Hogy ezt leszögezzük. És idézzük is rögvest, mert eleget pergett a dob, fokoztuk a várakozást, hogy vajon mit is sikerült közölnie a mi Tominknak, amellyel arra méltónak bizonyult, hogy megörökítsük az utókornak ezeken a lapokon is. Nos: „A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi”. – Így és ekképp a Fidesz listavezetője, de amikor azt mondtuk, hogy ezzel ő közölni akart valamit, akkor egyből feltehető a kérdés: kinek. Mert valakinek csak szánta, és abban egészen biztosak vagyunk, nem nekünk.

Kinek tehát és akkor? Nos, minden bizonnyal az ő bávatagjainak, a szavazóbázisnak, akikről viszont más összefüggésben állapítottuk meg két napja, hogy valami őskori gomba szintjén leledzenek. Ehhez most hozzá teszünk egy kis moszatot is nagy szomorúan. Nem tudható, mi volt előbb, a Fidesz kommunikációjának folyamatos lentebb igazítása, hogy a táboruk nívójához klappoljon, illetve, hogy a kollégisták predesztináltan ilyenek. Harmadik eshetőség, hogy együtt hülyültek el, és uralkodnak így az országon mindörökre.

Ugyanakkor végül, de nem utolsó, sorban ez az odaböffenés szól afelé is, aki Deutschot erre a magas tisztségre jelölte. A választott ezt bírta előadni, mint ami Orbán kényes ízlésének megfelel, és lehet, nem is tévedünk ekkor olyan nagyot. Mert országunk fura ura is mutat nívójában ilyen mélységeket, aki örül annak, ha az egyik samesza tagadja a sokszínűség érték voltát, s ennek érzékeltetésére a hányásra bír gondolni. És ezt le is írja milliós tábornak való eljuttatás és szellemi örömszerzés szándékával minden bizonnyal, mert különben minek.

Nem értjük, viszont tudjuk, a sokszínűség önmagában miért fáj Deutschnak. Nagy valószínűséggel ő maga azonban nem, mert még nem vallotta be a tábori szürkéhez vagy a barna ingekhez való vonzódását. Illetve az is bizonytalan, gondol-e egyáltalán valamire is, mert erős a kétség mibennünk, s igazolásul most is a Fidesz kommunikációjára gondolunk, mint amelyik a jelmondatoktól eljutott a jelszavakig, és a jelek szerint útja nyílegyenes az artikulálatlan szógyökig vagy betűig. Néhány képregényes hangutánzó föliratig.

Kérdés még – bár ezen a szinten talán fölösleges -, a sokszínűségről hősünknek miért a hányás ugrik be, miért nem egy szivárvány vagy kifestőkönyv. És most nem akarunk két kézzel mutogatva utalni arra, hogy nagy bizonyossággal az általa alkalmazott hasonlító elemmel gyakrabban találkozott, mint a másik kettővel. Már csak életviteli determináltságok miatt is. Kitetszik tehát, hogy nem önmagával a hányással van bajunk, hanem azzal, hogy ez az, amit Deutsch ezek szerint alaposan ismer a köznapjaiból.

Visszatérünk azonban Örkényre, és az emlegetett egypercesre, amiben a következőket olvashatni: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.” Így vagyunk végül magunk is, hiszen a kedves vezető jelölhette volna a mindannyiunk által ismert hölgyet az „Orbán Viktor álávjú” táblával, és akkor sem szólhatnánk egy szót sem.

Mindemellett és végső következtetésként az a kérdés nyomul elibénk, milyen mancsaft az, amelyiknek listavezetőként ilyen a legkülönbje, de a válasz nem nálunk, hanem Virág elvtársnál lapul az egy brancsról szóló elmélkedésben. És a gombócot is egyfolytában megzabálják. De nem is ez. Hanem a hírünk, hogy ezek képviselnek minket Európában, ereszen csúszkálnak és okádnak, nem véletlen, hogy szóba nem áll már velük senki. Bár nem elsősorban ezért, hanem, mert jellemtelen, erőszakos, hótthülye az összes. A mi szégyenteljes hülyéink.