Deutsch és a hányás

Tegnap, midőn örömmel nyugtáztuk, a bátorak több tízmillió pénzünkbe kerülő világtól való elzárkózásuk során Deutsch Tamást bírták jelölni EP-választási listavezetőjüknek, csak gondoltuk, hogy kevés lesz oda ő szegény. Ám, mivel minden viszonylagos, és a rossznál is lehet még rosszabb (vö.: Örkény: A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták), nem gondoltuk volna, hogy elég egy nap, és bizonyítja nekünk, megfelelő választás volt ő oda.

Abban az értelemben mégpedig, hogy egy huszárvágással – a szokásos, ennyire végződő közösségi médiás bejegyzésében – tett tanúbizonyságot arról, nála lentebb nagy valószínűséggel márt nem lehet létezni. Ekkor természetesen morális, kognitív és egyéb készségekre gondolunk, mint ami alapvetésekre szükség van az emberi élethez, ha az ember pedig listavezető, akkor még inkább. De nem a Fideszben ezek szerint. Az állandóság azonban az ebben a történetben, hogy ezt megszoktuk, és meg sem lepődünk rajta.

Egyáltalán. Hogy ezt leszögezzük. És idézzük is rögvest, mert eleget pergett a dob, fokoztuk a várakozást, hogy vajon mit is sikerült közölnie a mi Tominknak, amellyel arra méltónak bizonyult, hogy megörökítsük az utókornak ezeken a lapokon is. Nos: „A sokszínűség önmagában nem érték. A hányás is sokszínű. Ennyi”. – Így és ekképp a Fidesz listavezetője, de amikor azt mondtuk, hogy ezzel ő közölni akart valamit, akkor egyből feltehető a kérdés: kinek. Mert valakinek csak szánta, és abban egészen biztosak vagyunk, nem nekünk.

Kinek tehát és akkor? Nos, minden bizonnyal az ő bávatagjainak, a szavazóbázisnak, akikről viszont más összefüggésben állapítottuk meg két napja, hogy valami őskori gomba szintjén leledzenek. Ehhez most hozzá teszünk egy kis moszatot is nagy szomorúan. Nem tudható, mi volt előbb, a Fidesz kommunikációjának folyamatos lentebb igazítása, hogy a táboruk nívójához klappoljon, illetve, hogy a kollégisták predesztináltan ilyenek. Harmadik eshetőség, hogy együtt hülyültek el, és uralkodnak így az országon mindörökre.

Ugyanakkor végül, de nem utolsó, sorban ez az odaböffenés szól afelé is, aki Deutschot erre a magas tisztségre jelölte. A választott ezt bírta előadni, mint ami Orbán kényes ízlésének megfelel, és lehet, nem is tévedünk ekkor olyan nagyot. Mert országunk fura ura is mutat nívójában ilyen mélységeket, aki örül annak, ha az egyik samesza tagadja a sokszínűség érték voltát, s ennek érzékeltetésére a hányásra bír gondolni. És ezt le is írja milliós tábornak való eljuttatás és szellemi örömszerzés szándékával minden bizonnyal, mert különben minek.

Nem értjük, viszont tudjuk, a sokszínűség önmagában miért fáj Deutschnak. Nagy valószínűséggel ő maga azonban nem, mert még nem vallotta be a tábori szürkéhez vagy a barna ingekhez való vonzódását. Illetve az is bizonytalan, gondol-e egyáltalán valamire is, mert erős a kétség mibennünk, s igazolásul most is a Fidesz kommunikációjára gondolunk, mint amelyik a jelmondatoktól eljutott a jelszavakig, és a jelek szerint útja nyílegyenes az artikulálatlan szógyökig vagy betűig. Néhány képregényes hangutánzó föliratig.

Kérdés még – bár ezen a szinten talán fölösleges -, a sokszínűségről hősünknek miért a hányás ugrik be, miért nem egy szivárvány vagy kifestőkönyv. És most nem akarunk két kézzel mutogatva utalni arra, hogy nagy bizonyossággal az általa alkalmazott hasonlító elemmel gyakrabban találkozott, mint a másik kettővel. Már csak életviteli determináltságok miatt is. Kitetszik tehát, hogy nem önmagával a hányással van bajunk, hanem azzal, hogy ez az, amit Deutsch ezek szerint alaposan ismer a köznapjaiból.

Visszatérünk azonban Örkényre, és az emlegetett egypercesre, amiben a következőket olvashatni: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat. Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.” Így vagyunk végül magunk is, hiszen a kedves vezető jelölhette volna a mindannyiunk által ismert hölgyet az „Orbán Viktor álávjú” táblával, és akkor sem szólhatnánk egy szót sem.

Mindemellett és végső következtetésként az a kérdés nyomul elibénk, milyen mancsaft az, amelyiknek listavezetőként ilyen a legkülönbje, de a válasz nem nálunk, hanem Virág elvtársnál lapul az egy brancsról szóló elmélkedésben. És a gombócot is egyfolytában megzabálják. De nem is ez. Hanem a hírünk, hogy ezek képviselnek minket Európában, ereszen csúszkálnak és okádnak, nem véletlen, hogy szóba nem áll már velük senki. Bár nem elsősorban ezért, hanem, mert jellemtelen, erőszakos, hótthülye az összes. A mi szégyenteljes hülyéink.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
5 hozzászólás “Deutsch és a hányás
  1. Ultron szerint:

    Ez az emberszabású kreatúra a hányás fizikai jellemzőiben mondjuk tényleg szakértő – elvégre minden reggel láthatja a tükörben (feltéve, hogy egyáltalán belenéz, mielőtt emberek közé merészkedik…).

  2. Coolman szerint:

    Én egy monokróm hányást is megpróbálnék rájuk. Gondolatban mindig sikerül.

  3. Puskás Zsigmondné szerint:

    „a sokszínűségről hősünknek miért a hányás ugrik be, miért nem egy szivárvány vagy kifestőkönyv”, vagy a biológia……. ,biológiai sokszínűség, biodiverzitás. https://greendex.hu/biodiverzitas/

  4. Yeti szerint:

    Ez a rusnya pofa a veje? Vagy az egy másik gazember?
    A fene se igazodik ki ezek között.

  5. kovacs_ugynok szerint:

    Tompika, nem véletlenül ez a gúnyneve. Amit meg felböffent, az eszéhez kell mérni. Gyanítom az orbán is csak ennyire tartja az úniót, hogy ilyen listavezetőt állított ki. Kár, hogy ott az EU-ban nem értik a kolostormalac vaskos „tréfáit”, és csak úgy veszik, a magyaroktól ennyi tellett. Már persze ha megszavazzák… Megszavazzák? :/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum