A svéd fagylalt

Diplomáciai nagyüzem volt tegnap a Karmelitában. Nem olyan, mint augusztusban, amikor minden féle diktátorok, keleti despoták és hasonszőrűek buliztak az erkélyen cél és értelem nélkül, viszont a propagandasajtó nagy hangon ordította Orbán dicsőségét. Azzal a lényeggel, hogy milyen nagy ember is az ő kisemberük, lám, a fél világ a lábai előtt hever, miközben tűzijátékkal szórakoztatja őket a húgymelegben.

Ezen a cirkuszon és a kirakaton kívül nem sok értelme volt az egésznek, hacsak nem az, hogy megmutatta Orbán helyét a palettán, miszerint olyanokkal bazsevál együtt, akiknek másutt a szagát se nagyon bírnák. És ez a szag beleivódott egyetlenünk ruhájába, párlik ki belőle, hogy honnan jött és merre tart, ez pedig nem igazán a ma civilizáltnak nevezett világ, hanem annak a pereme, amelynek az a célja, hogy bomlassza azt.

Augusztusban már zajlott a svédek NATO csatlakozása körüli cirkusz, már a Hende vezette parlamenti küldöttség is rég hazajött a messzi északról azzal az ígérettel hagyva ott őket, hogy a magyar parlament most már aztán mindjárt ratifikálja a NATO csatlakozásukat. Mert nem akarnak ők az utolsók lenni, ha a törökök is meggondolnák magukat, aminek az ára, mint ismeretes, hogy Erdogan F16-osokat tudjon venni magának.

Innen nézve Erdogan is zsarolt, de tárgyiasult formában. Orbánnak azonban ilyen ötlete sem volt, hanem az lett kitalálva, hogy a svédek azt hazudják a mimagyarokról, itt sérült volna a jogállam. Az Uniónak is ez volt a baja, és ezek szerint igaz lehetett, mert a magyar kommunikációban az terjed, hogy százhúsz százalékban helyre állították a jogállami kifogásokat, csak, hogy jöjjenek a pénzecskék gyorsan és minél előbb.

Ebből az aspektusból az az érdekes tehát, hogy ezek szerint a svédek sem hazudtak, ha egyáltalán, de ez olyan jól hangzik, hogy azóta is ezt ordibálja Orbánnal együtt az összes aljasajtója. Mint ahogyan tegnap is, amikor arról számoltak be, hogy a magyar despota meghívta a svéd miniszterelnököt, hogy vele a NATO csatlakozásukról tárgyaljon. Magához rendelte mintegy, legalábbis a külvilágnak szánva, mert sürget az idő.

Ugyanis a törökök váratlanul bejelentették, ezen a héten, de egyes lapok szerint már tegnap végeznek azzal a nyüves ratifikációval, így az lesz majd, hogy kies hazánk nem tudja tartani illékony szavát, ami az volt, nem mi leszünk az utolsók, akik útját állják a svédek szövetségbe való belépésének, de ezek szerint mégis így lesz. Vagy, ha nem, akkor újólag kiderül, az egész eddigi cirkusz teljesen értelem nélkül való volt, vagy ebben sincs saját döntésünk.

Itt bevillanna a ma oly népszerű szuverenitás fogalma, amiről az is kiderült Lánczi SZUH vezér előadásában, hogy mégis csak a sajtó ellen is fog irányulni (vö.: jogállam és a svédek hazugsága), de ez ma mellékszál, csak a kép kereksége miatt jutott eszünkbe. Jelen történetünk szempontjából az a lényeges, hogy Orbán a törökök lépése miatt villámgyorsan meghívta magához a svéd miniszterelnököt a csatlakozásról tárgyalni.

Holott egyáltalán nincs miről, így nekünk olybá tűnik, ez a meghívás csak a mundér tisztába rakása és az ego építése miatt volt fontos, természetesen mindenféle hátsó szándékokkal. Ezek pedig a következők: Orbán magához rendeli a svéd kollégát, majd közli vele az Origo előtt, hajlandó gesztust gyakorolni, és ő személyesen engedi be a NATO-ba az oda annyira áhítozó északiakat. Plusz a képek a világnak meg a bávatagoknak a nagyságról.

Amikor a meghívás tényét közölték Orbán összes lapjai, kivétel nélkül hozzácsaptak a hírhez egy svédgyalázó passzust, már csak megszokásból is, és mindezek után várták azt, hogy ez a svéd „fickó” – akárha régebben a holland – hanyatt-homlok rohan a Karmelitába, hogy őfelségétől megkapja a csatlakozási engedélyt. És nem. Egyáltalán nem, sőt a svéd fickó azt üzente a külügyminiszterével, hogy „nem látja értelmét a tárgyalásoknak”. Visszanyalt a fagyi.

Az ilyet úgy hívják a sarki ivóban, hogy maflás. A nagyvilág felől közelítve és Orbán lengedező szagára utalva pedig kijózanító diplomáciai pofon, amely arról szól, hogy a svédeket már egyáltalán nem érdekli sem Orbán, sem Hende és az ő küldöttsége, sem a magyar parlament bólintása, mert enélkül is jól elvannak a NATO-val kötött különalkuval. Aztán, hogy a török jóváhagyás után, ahogyan Orbán egyedül marad a szégyenével, mi lesz, ma még lutri.

Kormányzatunk lefagyott. Most reggelig még nem hallottunk tőlük reakciót, miként óhajtanak kimászni az ürülékkel teli gödörből, ahová belenavigálták magukat, de vélhetően onnan már nincsen visszaút. Lehet itt majd ordítozni a sajtójukban a hülyéiknek, lényegtelen, mert mindenki más látja, hogy az istenük nem egyéb, mint egy kis szarkavaró pöfeteg, akivel komolyabb helyeken már szóba sem nagyon állnak. Az ő szégyene ez, és a miénk is.

A svéd visszautasítás, amiben benne volt az is, látják, miket delirál össze Orbán a közösségi oldalakon nekünk szánva, szánalmassá teszik az egész történetet, amit majd az sem tesz helyre, ha augusztusban megint tele lesz az erkély kiskirályokkal. Rajtunk Teleki levelének billoga: „szószegők lettünk…a gazemberek oldalára álltunk…hullarabalók leszünk…a legpocsékabb nemzet…” – Bizony, mindez ma is mind igaz, illetve újra az. Csókoltatunk mindenkit.