Levél a rendszer gyomrából

Karsai Dániel heroikus és kilátástalan küzdelmével, amit a Fidesszel vív a saját – és embertársai – méltó haláláért, többször is foglalkoztunk. Először is filozófiai és morális szempontból, másodjára pedig szombaton abból az aspektusból, hogy a komplett Fidesz-frakció tagadta meg látványosan mellette elvonulva a parlamentben azt, hogy egyáltalán szóba álljon vele, megismerje a sorsát, így azt is, miért kíván emberhez méltó halált.

Abból a gesztusból, ahogyan mellette – rá sem nézve – elvonultak akkor és ott, a csürhe embertelenségét szűrtük le és állapítottuk meg azzal a sanda érzéssel, hogy ez valami más is. Valami ezen túlmutató borzalom, ami jelzése annak, mindez nem csak és csupán az egyén lélek nélkül valósága, nem a neveltetés hiánya és az alapvető emberség minimumának hiátusa, hanem maga a rendszer, annak esszenciája és veleje.

Ez pedig elállatiasítja azokat, akik szolgájául szegődnek, hogy ezáltal jól éljenek. Nem kellett sokat várnunk, hogy erre megérkezzék a bizonyosság egy levél formájában, amelyet Karsai kapott egy fideszestől, s amelyben annak titokzatos írója az egész csürhe nevében kér bocsánatot tőle, amitől az ember el is lágyulhatna. Ilyet azonban nem tesz, mert a levél, az írójában megszólaló lelkiismeret ellenére arra igazolás, hogy nincs menedék.

És nincsen bocsánat sem természetszerűleg. Mert és ugyanis hiába hangzanak el abban esdeklő, megértő és irgalomért esedező szép szavak, mindez semmit sem ér, de a rendszerből viszont mindent megmutat akkor, amikor a levél végén annak írója szó szerint esdekel, jajj, ki ne derüljön valamiképp ki is ő, aki szembe megy a csürhe embertelenségével, mert akkor vége van vagy lesz egészen. Ennek az aktusnak sokféle folyománya van.

Elsőként talán annyi, hogy ismerve a Fideszt és tisztában léve a kor technikai lehetőségeivel, az ostobasággal határos azt tételezni, hogy a hatalom öt perc alatt nem tudja kideríteni ki is az elhajló, aki a központi akarattal szembe helyezkedik. Ha a levél tartalma igaz, és nem a színjáték része ez is, annak írója már csomagolhat, s ha nem is a nagy fekete autó, de az elbocsátó szép üzenet már úton is van feléje. De mi ekkor és ezért nem sajnáljuk őt egyáltalán.

Több okból is kérges a szívünk nekünk. Elsősorban is azért, mert ez a sajnálkozás és bocsánatért esedezés így mit sem ér. Nem lehet kint és bent is egyszerre lenni, vezekelni és megbocsátást úgy lehet nyerni talán, vagy lehetne, ha a levélíró kiállna a térre képletesen, belenézne Karsai és Magyarország szemébe, s úgy jelentené ki, én ezekkel közösséget tovább nem vállalok, ez már sok, nem erről volt szó, amikor fideszista lettem.

Ez halálos ítélet volna, de ezt követelné az igazi erkölcsi megfontolás. Mert ez így nem megy, hogy hangoztatom, én nem vagyok olyan, mint ezek, ám a zsírosbödönnél azért szeretnék továbbra is ott ácsorogni. Az ilyen névtelen gesztus ebben a formában mit sem ér, de még egyszer mondjuk, ha mindez igaz, akkor a levél írójának úgyis vége van, csomagolhat, búcsút inthet az állásának, és küldheti a gyerekeket a térre koldulni.

Innen nézvést ez az ő nyomora, más szemszögből pedig elrémisztő bizonyítvány a rendszerről, amely a legkisebb kilengést és elhajlást sem engedi, legyen a működése bármennyire is embertelen vagy aljas. Viszont ebben van az ereje, de a jellege is, nevezzük akárminek a diktatúra megjelenési formáit. Mondhatnánk, aki korpa közé keveredik, azt az orbándisznó fölfalja, de utalhatnánk más történelmi korok tapasztalataira úgyszintén.

Mélyebbre ásva azonban ennek az egésznek a lélektanába és erkölcsi folyományaiba, most és emiatt lehet elgondolkozni azon, hányan lehetnek kies hazánkban azok, akik ezek szerint a saját erkölcsi normáikat is felrúgják azért, hogy anyagi jól létük meglegyen. S ha kivesszük a halmazból az igazán hívőket, akkor vajon mennyien maradnának benne. Azaz, hányan vannak gazemberek, és hányan, akik anyagi haszonért csak úgy tesznek.

És még továbbá, illetve végül az a mi dilemmánk, hogy a végelszámolásnál kinek osztható emiatt kegyelem. De arra kell jutnunk, aki nem meggyőződésből áll a rossz oldalon, voltaképp alávalóbb, mint az igazán gonoszak, mert ők tartják fenn a rendszert a nem is túlsúlyban lévő tömeget alkotva. Illetve a lehetséges jövőt firtatva az is kérdés, mikor és hányan lesznek azok, akik ezek közül végleg megcsömörlenek. Vagy pediglen ilyenben ne is reménykedjen az ember.