Jaj, szegény László

A forradalom fölfalja saját gyermekeit – mondta annak idején Saint-Just, miközben Franciaországban fröcsögött a vér, és hullottak a fejek. Ehhez képest, bár az alaphelyzet voltaképp ugyanaz, L. Simon László olcsón megúszta. Őt csak kirúgták a Nemzeti Múzeum főigazgatói székéből. Magától Csák minisztertől kapta meg az útilaput, és az a sajátos morális és emocionális helyzet állott elő, hogy elkezdtünk tűnődni ebbéli viszonyunkról hősünkkel és a helyzettel kapcsolatban. Tanulságos eset.

Amikor L. Simon megkapta a hivatalt, sokan húztuk föl az orrunkat, és gondolkodtunk el a világ furcsa folyásán, egyben tudomásul véve, hogy elfoglalta a helyét a Fidesz kulturális forradalmában. Hogy kicsi figura volt vagy nagy, véresszájú vagy megengedőbb, egyre megy, beült a székbe, ami szék azt volt hivatott jelképezni, a gépezet részévé vált. S ha ugyan esetleg L. Simon tévesen úgy képzelte, van, vagy marad némi mozgástere, most a saját bőrén kellett megtapasztalnia ennek lehetetlenségét, főleg úgy, hogy a rendszer egyre erőszakosabbá válik.

Voltaképp tankönyvi az ő története, csak a brutalitás volt váratlan, de nem nekünk, hanem a gépezet többi részének és tagjának, hogy kilengés (elhajlás) nincsen, a lojalitás legkisebb megkarcolódása végső leszámolást hoz magával. Mindezt mondjuk annak ellenére, hogy még az is megeshet, majd csendben, fű alatt kijut neki valami igazgatótanácsi tagság. A lényeg a statuáláson van, ahogyan Pelikán gátőr leánya magyarázta a kedves papának azt, az is előfordulhat, hogy a, disznóvágásért fölkötik. Itt érünk el az általánoshoz.

Így, amikor L. Simonról beszélünk, a NER-ről gondolkodunk, mutatunk képet és alkotunk ítéletet, s bár a történetet minden bizonnyal ismerik, azért elevenítsük föl, hátha valami apró részletben megbúvik egy kis messzebbre utaló tanulság. Olyan tanulság, amit persze ismerünk már a történelemből, nem véletlenül szövődött bele a mesénkbe másodjára A tanú (és annak világa, illetve kora), először pedig Saint-Just aforizmává váló mondata ugyanúgy egy meghatározott történelmi folyamatra utalva.

Dúró Dóra hisztizett egyet, hogy a Nemzeti Múzeumban látható World Press Photo 2023 kiállítás pár képe romba dönti Orbán közjószágainak erkölcseit vagy nemi identitását, ami természetesen úgy baromság, ahogyan van. Az elrémisztő az, hogy az illetékes miniszter (Csák nevű) egy ilyen szalonnáci hőbörgésnek helyt adva intézkedett, tizennyolc év alatt ne látogathassák az erkölcsi fertőnek minősített kiállítást, népünk pedig legott özönleni kezdett rá gyerekekkel a hóna alatt, mert a múzeumban senki nem igazoltatható, ha tárlatra megy.   

Ez kiskapu, amit élelmes népünk röhögve használt ki, L. Simon pedig köszönetet mondott a hisztiző Dúrónak a reklámért. Ez az, amit nem kellett volna, mert itt L. Simonnak más bűnét felfedezni nem tudjuk, ám ezzel a gesztussal nemcsak Dúrót, hanem egyszersmind Csákot, és így az egész rendszert hülyézte le, amit onnan nézve elviselni nem lehet. „A főigazgató az intézménytől elvárható jogkövetést mulasztotta el, azt érdemi felhívásra sem teljesítette, mitöbb, olyan magatartást tanúsított, amely a munkaviszonya fenntartását lehetetlenítette el.”

Így indokolta a miniszter a rapid kirúgást, ennek ellenére annak tartalmát nem értjük. Nem látjuk, hol nem követte a jogot a főigazgató, úgy véljük, nem állíthatott hadsereget, szögesdrótot (kordont) a múzeuma elé és köré az illetékteleneket távol tartandó, ilyképp azt sem tudjuk, mi volt ebben az a magatartás, ami lehetetlenné tette a munkaviszony fenntartását. Egy munkaviszony fenntartása is konvenció, megegyezésen alapul, mit lehet megtenni, mit nem, a jelek szerint a NER-ben ennyit sem.

Itt adódik azonban az a kérdés, mi az az ennyi, illetve esetünkben semennyi, azaz, a rendszer a legkisebb kilengést (ha úgy tetszik, szabadságot és önállóságot) sem engedi meg már, amit L. Simon példáján ezek után jobb, ha mindenki megtanul. Ahogyan a Saint-Just korabeli forradalom is törvényszerűen fejlődött oda, amit a történelemből ismerünk, a Fidesz (illetve Orbán) által járt út is törvényszerű, ha úgy tetszik, determinált, amit szintén a történelem igazol, esetleg épp A tanú kora és működési mechanizmusa.

Innen nézve ez a kirúgás, bár sokaknak lehetett meglepetés, mégsem volt semmi váratlan benne, csak egy kicsit zajosra sikeredett az előzmények miatt. Lesznek még ilyenek, vannak is, csak nem ennyire dokumentáltak, és a megüresedő helyekre folyamatosan érkezik az utánpótlás, jönnek a fiatalabbak, a műveletlenebbek, a hűségesebbek, akik majd ekkora aprócska hibát sem fognak véteni. L. Simon, bár káder lett, de pislákolt benne a hajdanvolt öntudat, amit a rendszer nem visel el jellegénél fogva.

S itt térünk vissza oda, hogy esetleg sajnáljuk-e a kirúgott főigazgatót, együtt érzünk-e vele, s mindezek után van-e bennünk arra készség, hogy kebelünkre öleljük, mint eltévedt, de megtért bárányt. Ilyen gesztusokra azonban nem futja, de nem szívünk kérgessége miatt, hanem azért, mert L. Simon az ehhez való jogát már régen eljátszotta. Először akkor, amikor szóba állt ezekkel, aztán, amikor elfogadta az ezüstjeiket, s ezzel bűnt követett el. Olyat és akkorát, ami után nincs bocsánat, mert nem vagyunk hamis és álszent keresztények. Igaz, nem is voltunk, de nem is leszünk főigazgatók.