Patkány vs. lila majom

„Te napraforgó patkány” – ilyen keresetlen szavakkal illette a mi Curtisünk a szintén belőlünk sarjadzó Győzikét, ami az utóbbinak már sok volt. Feljelentést tesz, mondta. Sőt, személyesen fog elmenni a rendőrsége – tette hozzá, mintha attól nagyobb nyomatéka volna a dolognak. Komolyabban vagy súlyosabban lehetne vehető. Nem tudom, hogyan kell feljelentést tenni a rendőrségen, ilyet még soha nem csináltam. De ezek szerint a személyes befáradás többet nyom a latban, mint a komoly, kézzel írt. Ez lehet a képzet, vagy a személyiség varázsa, midőn Győzike a rendőrségen óbégat úgy, ahogyan a televízióban szokott.

Viszont az alább következő elmélkedésekből egyáltalán semmilyen hasznunk nem fog származni. Nem lesz tőle jobb a magyar családoknak, mint azt a végletekig elkeseredett népek immár rend szerint felróják (vagy gunyorosan odakommentelik) egy-egy NER-hírhöz azt jelezve, azoknak az ég egy világon semmilyen gyakorlati vonzata nincs mindennapi életükre nézvést. Amiben igazuk is van. Ám mégsem szabad mindent elvetni, ami nem kézzel fogható vagy nem ehető meg, mert bizonyos jelenségek, azok leföstése mégis csak jár valami lelki haszonnal. Segít megismerni, vagy ami ennél sokkal fontosabb, elviselni az életet.

És ezért lesz szó most arról, amiről. Hozzá téve ugyanakkor, hogy a történetünkben szereplő alakok nem önmagukban és önmagukért érdekesek, hanem a jelenség szintjén, hogy az egyesben fölfedezzük a benne megbúvó általánost. Magasabb szinten: az ideák világát, ahogyan azok árnyékot vetnek a falra. Azaz, két alakról mesélünk, de a NER-t látjuk. Ennek ellenére a végén csupán – illetve mint legfelsőbb igazság – Svejk dilemmájához jutunk el mégis, aki a fogdavagonban az őrzésükre rendelt katona szóbeli gyötrésének ormain azt a kérdést szegezte a fejének, megsértődhetne-e ő azon, ha pézsmapocoknak nevezi.

Mindezeken túl, s itt már közelítünk a gyakorlathoz, alaptételként azt a sheldoni állítást tesszük ide, miszerint – legalábbis a fizikus előadásában – Einstein azt mondta volna: a hülyeség az, ha mindig ugyanazt csináljuk, de más eredményt várunk tőle. Azaz, Győzike másodszor is elment Fradi meccsre, holott már az első látogatása is felzaklatta a nagyközönséget, őt pedig és bájos családját elmondása szerint megalázta. Ha nem akarok rosszat magamnak – és b. családomnak -, akkor nem nyúlok a tűzbe megint, ha az egyszer már megégetett. Esetünkben pedig, ha amiatt az utálat olyan töménységét kapom, amit nehéz elviselni.

Ez első futballmeccsen az illetlen és feltehetően gonosz szurkolók kórusban bántották a zebrás embert. De az ezerarcú lényegéből fakadóan nagy és konkrét igazságok kimondására képtelen, így azt – legalábbis a friss információk szerint – már akkor is Curtis tette meg. „Előre kitermelt, nyereségvágyból elkövetett Fradi-szurkoló” – így nevezte Gáspár Győzőt, s már ebben megbúvik az, amit mi általánosnak vélünk, hogy a jelenséggel (pénzért Fidesz-valag nyalás) van a gond, aminek a „showman” csak megtestesítője. Rengeteg van ilyenből kies honunkban, akiknek a bűnét a belőlünk sarjadzó Győzike ez esetben magára vette.

Megfeszült a stadionban, mint valami szenvedő Krisztus. Orbánért, sajnálatos módon azonban kognitív hiányosságoktól gyötörve mindezt képtelen volt felfogni, így újólag belelépett a meccs szimbolizálta folyóba, pedig állítólag kétszer abba nem is lehet. De kitetszik, mégis. Sőt, fokozta a tempót, mert már nem csupán, mint „nyereségvágyból elkövetett” ám csöndes Fradi szurkoló jelent meg másodjára, hanem kezében sállal, amelyen az Újpest szurkolói „lila majmokként” szerepeltek, s így értelemszerűen kihívta maga ellen a sorsot. Ezután lett ő „napraforgó patkány”, hogy most meg szaladna miatta a rendőrségre.

Egyrészt itt következik a svejki pézsmapocok dilemma, hogy milyen állatnak neveződve van jogunk – vagy éppen nincs – megsértődni, mert azt azért nem tételezzük, hogy Győzőnknek a napraforgó fájt volna feljelentést érően. Einsteinre visszagondolva ezen a ponton alkothatnánk értékítéletet, amit azért nem teszünk meg, mert azt ígértük, nem emberekről, hanem ideákról mesélünk, amit abban találunk, hogy nem a Győző, nem a meccs, nem a sál, hanem az ezekben együtt hordozott, szinte kanti magánvalóvá váló esszencia a baj, a Fidesz és a Fidesz-lét lecsapódása, ahogyan ez beleköp az orcánkba.

Ami nem kicsi. Mert mint ahogyan Gáspár Győzőnek a butaság bátorságával immár visszaesőként elkövetett, provokációval felérő hittevése is jellemző országunk egyik – és jóval kisebb – felére, úgy az emiatt a Curtisből kifakadó elemi ösztön, a mindent elsöprő utálat és megvetés pedig a másikra. Ezért van az, hogy ami esetleg cicaharcként jelenik meg előttünk, két érdektelen celeb bennfentes pengeváltásaként, az nem egyéb immár, mint a bús, magyar sors. Kinek azért, mert elveszett a gerince, kinek pedig, mert ettől görcsbe rándul a gyomra, és köpni szeretne, mint az AE Bizottság Tánczenekar még a rendszerváltás előtt.