Bedurcázott a CÖF, diskurzusra hívták, de juszt se mennek el Brüsszelbe. (Mit képzelnek ezek.) Ottan épp liberálisokkal kéne eszmét cserélni, az pedig megterhelő észben és lélekben egyaránt. Fárasztó egy dolog, ha nem lesznek ott lengyel buszosturista tezsvíreink spontánul, nem érdemes oda utazgatni, nem volna biztosított az elsöprő számbéli fölény, ami pedig a győztes hadviselés egyik alfája, az omegáról Hendét kéne kérdezni. Meg még pláne, hogy a fő ideológus, az ötös számú tagkönyv tulajdonosa sem lehet velük, aki az egész lázáros agybéli tartalomnak a fénylő, vezérlő csillaga úgymond.
Az történt, hogy a Civil Összefogás Fórumot az Európai Parlament állampolgári jogi, belügyi és igazságügyi bizottsága meghívta, hogy vegyen részt csütörtökön Brüsszelben egy, az emberi jogok magyarországi helyzetéről szóló vitában. Hétfői közleményében a CÖF azt írta, hogy a meghívottak „három, erősen balliberális irányultságú civil szervezet, az Európa Tanács liberális értékrendű munkatársa, a CÖF, illetve Kovács Zoltán államtitkár”. Ilyen összetételben meg nincs értelme a vitának, vélik.
Hát akkor milyenben volna? Kérdem én. A vitát tán Obersovszky módon képzelnék (…akkor perel, elnök úr, ugye perel…), meg M1 Híradó módján, kisatírozva, elhallgatva, megegyéb. Így megy ez minálunk, ezeket a fiúkat zavarja a valóság, és zavarják a kérdések is, amelyek nem hátulról térden állva érkeznek, és ennek már egészen nagy hagyománya kerekedett. A kezdő lökést persze, hogy Orbán adta meg már jó régen, amikor nem is volt taggyűlés, és ne mi nyerjük a legtöbbet világ volt. Akkor ő egészségügyi okokból nem olvasta azt a lapot, amely a ganésággal foglalkozott. Indulásnak ez nem rossz.
Aztán, amióta Gyurcsány mosórongynak használta még 2006-ban, ösztönös irtózás alakult ki benne a kérdésektől, olyannyira, hogy azóta is kerüli őket. Ez a fóbia odáig fajult a lelkemben, hogy szóba sem áll senki újságíróval, aki kérdezné őt, válaszok helyett kinyilatkoztat, agyának zavaros tartalmait bugyogtatja elő, és látjuk a szomorú eredményeket. Mindez fertőző betegség. Elsősorban is kormánya tagjai szenvednek benne, nekik azért néha válaszolni is kéne, olyankor felsóhajtanak: nem lehetne valami pozitív dologról kérdezni (Kósa)? Így, és ekképp mennek a dolgok, néha telefonos segítséget kérnek a kamera előtt (L. Simon), vagy kupakokról kezdenek értekezni vég nélküli érthetetlen körmondatokban (megint Kósa).
Alsóbb szinteken egy mantra van még mindig, emúúttnyóc, megagyurcsánybajnai. Ennyi a világ, manapság a tévékből meg a nemtanácsadó Habony újabb ötlete folyik, mindegyikből, ami fajsúlyos, hogy aszondja: rezsicsökkentés – amiről képtelenek leszakadni -, infláció, meg a nagyszerű foglalkoztatási adatok. Így, bele a pofánkba. A kettő között légüres tér, ami maga volna a nagybüdös élet. Na, erről nem lehet szót ejteni. Kitetszik, hogy felépítettek maguknak egy párhuzamos valóságot, ez szolgálna nekünk, meg egy igazit, ahol a pénzek irányulnak meghatározott zsebekbe. Ez meg az övék. E kettő ütköztetése olyannyira liberális ármány, amiről vitatkozni tényleg nehézkes foglalatosság. Fölösleges Brüsszelbe lavázni, más az úti cél, valami mesebeli kelet. Mellesleg, amiről nem hajlandóak vitázni, azzal tele van a sajtó szerte a világban, de ez szóra sem érdemes.
Vélemény, hozzászólás?