Aranyszínű Mercedes és műbőr bugyelláris

Körülbelül akkor, amikor Rákay Filip aranyszínű Mercedessel gördült be Kötcsére – ami mindent elmond a nagy filmcsináló esztétikai mércéjéről -, özv. Horváthné, a kedves Erzsi néni elkezdett kotorászni a pénztárcájában valami maradék apró után, hogy száraz zsömlét vegyen a cikóriájához, mert úgy érezte, hogy erősen korog a gyomra.

Nem volt ez kellemetlen, inkább megszokott és jó ismerős érzés, Erzsi néni úgy volt ezzel a korgással, mint régi ismerőssel. Ilyen őszbe hajló estéken együtt szoktak ülni a stokin, ő meg a korgás, és közösen gondolkodtak a világ ostobaságán.

Vakargatta hát a tárca alját az öregasszony, és még akkor is dolgoztak a körmei a műbőr innenső oldalán, amikor maga Orbán Viktor gurult be a piknikre a nagy beszéd és nagy zabálás reményével meg szándékával, s a jó előre felállított kordonok mögé sietett, hogy szólni se lehessen hozzá. Provokálni őt mindenféle kérdésekkel.

Hopp, mondta ekkor, vagy inkább gondolta Erzsi néni, mert mintha valami kerekded, pénzszerű formát érzett volna a göcsörtös ujja végivel, de csak az otthonkája rég leszakadt gombja volt, amiért viszont semmit nem adnak a boltban. Még száraz zsömlét sem.

Így ment a világ előre párhuzamosan. Ahogyan futottak be sorban a Fidesz söpredékei a polgári piknikre, akképp fedezte fel hősünk a pénztárca legrejtettebb és legmélyebb bugyrait, de semmit nem talált benne.

Most, vagy rosszul emlékezett, vagy már elfeledte, mikor költötte el belőle a legutolsó fillért is, amikor például ’álamelnök úr Schmitt Pál küldte el a francba az őt faggató újságírót, de mondom, még szerencse, hogy szóba állott vele, mert azt is megtehette volna, hogy egyszerűen pofán vágja. Mint más kötcsei torkokból el is hangzott, azért, mert mit képzel, hogy odadugta az undorító pofáját.

Hopp, jutott eszébe ekkor Erzsi néninek, hogy miképp is feledhette el a zsebkendőt, amibe még régebben kötött bele elrejtve egy kis aprót, nem felkészülve az ilyen balesetre, hogy esetleg a műbőr tartójából teljesen kifogyna, hanem csupán a megszokás miatt. Viszont arra kellett rádöbbennie, elfeledte a zsebkendőt, hova is dugta, hogy mindenképpen meglegyen, de most nem lelte sehol.

Se a dunna alatt, se a csorba vizespohár mögött a szekrényben, csak egy helyen nem kereste – pedig ott volt -, a pongyolája zsebében. És ekkor elkezdett egy kicsit nekikeseredni, hogy már megint a gyomrával kell diskurálnia.

Olykor az ilyen megbeszélések unalmasak bírnak lenni nagyon. Kötcsén azonban ezidőtájt súlyos parfümökkel, Rolexekkel meg krokodilbőr táskákkal tolakodott a söpredék. Amerre a kedves vezető haladt, mint valami hangyaraj a koncot cipelő társ után, úgy sürögtek mögötte, hogy ki bír közelebb kerülni hozzá.

Csak épp a szeme sugarába, vágyakozva, vetne rájuk valami koncot ígérő pillantást, hogy észre sem vették ezek a polgárok, mennyire nevetségesek, s velük együtt milyen röhejes az a bamba nyomorúság, ami süt róluk, miközben világ urainak álmodják magukat a potrohos senkik.

Erzsi néninek potroha nem volt, összeaszott az utóbbi években. Olyan lett, mint egy rossz mazsola, csontjai zörögtek, ha épp nem a stokin sóhajtozott, mint most is a zsebkendő hollétén gondolkodva erősen és kilátástalanul egyben, mert úgy volt megtéve már, hogy semmi sem ott volt, ahol lennie kellett volna, s pláne nem arrafelé, ahová emlékei szerint valamit is eltett.

Mint most a sarkainál összekötött rongydarabot a benne rejtekező fémpénzekkel, mint annak ígéretét, hogy ne kelljen már megint a harangot is elnyomó korgásokat hallgatnia. Legalább estig, amikor már mindegy is, hogyan ért véget a nap.

De akkor valahogyan odatévedt a keze. A göcsörtös, inas, májfoltos keze egy véletlen mozdulattal a zsebe felé kalandozott, meglelve, föltalálva ott a rongyot, benne az aprót, és ugyan nem kiáltott fel valami kamasz módján, hogy akkor szüret, mert ez a lendület rég elfogyott belőle, de az érzés valahogyan az volt mégis.

Pár lépés volt a bolt, mint Kötcsén a kondér, és Erzsi néni nem tudta, honnan tért vissza lábaiba a fürgeség, de szaladt – vagy csak azt hitte – az életmentő zsömléiért, és pont akkor kapta meg a boltoskisasszonytól, amikor a csürhének a másik helyszínen arról értekezett a dagadt Orbán, hogy meg kell változtatni Európát. Erről pedig többet szólni nem érdemes.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Aranyszínű Mercedes és műbőr bugyelláris

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum