Egy doboz szar

Miután Putyin lerohanta Ukrajnát, megváltozott a világ. Az volt az a pillanat, amikor el kellett dönteni, ki hová áll, és az volt az a helyzet, amelyben nem volt helye a táncikálásnak. Orbán, s vele Magyarország történelmi hagyományainkat folytatva a rossz oldalt választotta. Ostobaságból, önös érdekből vagy kényszerből, az egyre megy, de döntésével, és azóta tartó viselkedésével latrok lettünk, akinek már csak kényszerből van helye a kultúrállamok között. Aki a barbárságot védi, másra nem számíthat, azzá válik maga is, és most ez a kép él az egész országról, és a benne lakozó mimagyarokról mind egy szálig.

Az ítélet általában nem cizellál. Ezt mutatta a rendszerváltás tájékán – mikor is a Lajtán túlra, mint valami kiéhezett hordák szabadultak rá honfitársaink minden bűnükkel – megjelentek a decens feliratok az osztrák boltokban, miszerint „magyar, ne lopj”. Hogy mit gondoltak mindeközben és kiről, azt soha nem tudjuk meg, de minden valószínűség szerint rólad és rólam is ugyanezt, akinek a lépéseit árgus szemekkel kell figyelni, mert nem való a klubba. Mint ahogyan most sem, mert azóta sem tanult meg viselkedni. Harminc hosszú éve nem megy ez nekünk, most már azonban a legfelsőbb körökben is alkalmatlanok vagyunk.

Lopunk azóta is. Három évtized alatt eljutottunk arra a lehangoló szintre, hogy maga az ország rendezkedett be a lopásra, de immár nem a boltból emeljük el a Milka szeletet, hanem a közösség pénzét tulajdonolják el nagyjaink, amiből is kezd totálisan elege lenni az Uniónak. Tolvaj nemzet lettünk, aki ráadásnak még a burgenlandi tratktorista pénzét arra is használja, hogy totálisan szembe menjen minden erkölcsi értékkel, a közösséget gyengíteni, alkalmasint szétverni óhajtó orosz birodalmi érdekeket szolgálunk, amit tényleg csak tátott szájjal lehet figyelni, mert a normalitás világán belül magyarázat rá nincsen.

Unnak bennünket már, de nagyon. Ennek számos megnyilvánulási formája van, s ilyen az az immár egy éves történet is – ami most került napvilágra -, hogy a varsói magyar nagykövetség tavaly tavasszal nem egyebet kapott ajándokul, mint egy doboz szart, valamint üzenetet is hozzá, hogy „kitapossák az oroszbérenc belét” a nagykövetség dolgozóinak. Akiknek azért konkrétan ettől félniük nem igazán kellett, lévén mindez csak szimbólum, viszont annak meglehetősen ütős. Mindez annak a fényében egészen elképesztő, hogy addig a lengyelek voltak a NER támaszai a klubban a vétózgatásokban, de ez is odalett.

A lengyeleknél – történelmi hagyományok vagy a magyarnál keményebb gerinc miatt – elérkezett az a pont, ahol színt vallottak, illetve ki tudták mondani, hogy eddig és ne tovább. Mi azonban, illetve a NER, benne a Fidesz és elsősorban Orbán tovább süllyedtünk a mocsárban, aminek a mélyén már teljesen egyedül vagyunk, olyannyira, hogy neonácikat kell importálnia a hatalomnak, ha olyan közeget akar, amely vele egyetért. Már a lengyelekkel is annyira végletesen megromlott a viszony, nemhogy békemenetelni nem jönnek, de a lengyel-magyar barátság napjára sem jött tőlük senki ünnepelni, pedig könyörgés, az volt.

Ugyanakkor a barbársághoz húzás egészen konkrét gazdasági veszteségeket is okoz. Elég csak a piaci árnál sokkal drágábban vásárolt gázra mutatnunk, hogy nem vagyunk hajlandóak az orosz energiacsöcsről leválni, pedig lehetne. S hogy mindezért és egyéb vaskos bűnökért a közösség nem küldi a pénzét, a társadalom szegényedik, a gazdaság nem fejlődik, a hiány az egekben, az infláció pedig világbajnok. Mindezen gyönyöröket okozza elitünk kéretlen és eszelős politikája, amihöz képest az, hogy a követség egy doboz szart kapott jelzésül, maga a babazsúr, a habos kakaós délutáni öröm.

A NER, a Fidesz és elsősorban Orbán elárulta az országot, a nemzetet, voltaképpen saját magát is. Mert ami az igazi vágya volna a mi nagy vezérünknek, hogy európai formátumú politikusként vonuljon be a történelembe, nos, ennek a lehetősége egyszer s mindenkorra elveszett. Ami lett belőle, egy mára szétesett, a saját hatalmi játszmáitól elhülyült despota, aki arra van rászorulva, hogy a határokon belül fizetett (krumpli, farhát, közbeszerzés) klakőrökkel éltesse magát, míg azokon túl viszont már a megvetéssel kell szembesülnie. És ebben a képletben a doboz szar a legkevesebb, de az általa hordozott értékítélet, az már döfi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Egy doboz szar
  1. Yeti szerint:

    Azért ezek a lengyelek igazán úriemberek, kipostázták a szart a saját költségükön. Bezzeg Váradi Andrástól (az alcsúti juhász, akit halálra gázolt egy létra a választás előtti napon, így semmi nem veszélyeztette mészáros polgármesterré tételét) el kellett lopniuk lölöéknek az évek alatt gyűjtögetett birkatrágyáját. Amit aztán beszántottak lölö földjébe.

    • Kollár Zoltán szerint:

      A zengzetes mondataid mellé miért nem írod ki a neved, te „Szombathelyi újságíró”?
      Ha vannak ilyen komoly gondolataid, ne csak kiengedd mint a fingot az 59 es villamoson, mutasd meg mellé, ki vagy. Különben ez az iromány sem ér többet, mint egy szellentés.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum