Kordonon innen, kordonon túl

A rend éber őrei tegnap sikeresen megvédték a kordont a Karmelitánál, s amit az ellenzék nehéz küzdelemmel, Hadházy Ákos pedig ennen vérével lebontott, egyből újjáépítették, délutánra tehát a kerítés újra állt. Ez egy fordított Kőmíves Kelemen történet. Amit a lázadók lebontanak délre, azt a várvédők fölépítik estére, és nem látszik a balladai megoldás, hogy a mese egyszer véget érjen. Harmadjára futottak neki a kordonbontásnak a harcosok, és harmadjára vallottak kudarcot a maguk módján – a mindig visszaépülő kordonnal -, de nem adják fel, mint mondják. A küzdelem tehát folytatódik, hogy fokozódik-e, az majd kiderül.

Egyébként senki nem tudja, mivégre áll ott a vasalkotmány, amely immár Orbán szimbólumává válik, mert mostanában amerre jár-kel a kedves vezető, ott ilyenek nőnek ki a földből. Ezt annak tudjuk be, hogy a nagy vezér egészen egyszerűen és köznapian be van szarva, ám ez nem olyan nagy nóvum, amióta a parlamentben is a függöny mögé bújt. Mindazonáltal a paranoia kezd elhatalmasodni rajta, de ez is természetes a diktátoroknál, számtalan példa van erre a történelemben. Orbán neves elődei (Hitler, Sztálin és a többiek) is ebben szenvedtek, nem mondhatnánk tehát, hogy a mi diktátorunk megőrülése egyedi dolog volna.

Aki népnyúzónak áll, mert elhatározza, hogy gazember lesz, annak számolnia kell a rettegéssel, ilyképp ebbe a képbe az a kevlármellény is beletartozik, amit Orbán jól láthatóan mindig visel a szabadban. Hogy abban is alszik-e, azt nem tudjuk, de kit érdekel az ő nyomora, ha innen nézzük a dolgokat, és nem tudjuk más szemüvegen át szemlélni. Van abban azonban valami sorszerű, ahogyan Orbán eljutott a kordon egyik oldaláról a másikra, a kívülről bontástól a belülről rettegésig, ha úgy tetszik, a kalitkán kívül lévő szabadságtól az önmaga börtönébe zárásáig, ami életútnak nem egy sikertörténet, csak annak szeretnék láttatni.

Kerítést építeni az emberiség régi találmánya. A birtok határának kijelölésétől hatalmas kőfalak felhúzásáig, vizesárkok építéséig, s ki tudja, még miféle furmányokig jutott fajunk, hogy tulajdonát és a redves életét mindenféle készségekkel megvédje. Ez egy bizonyos szint után terhes is bír lenni, mindig új és még újabb találmányokat kell alkalmazni, hogy meglegyen a biztonság hamis képzete, mert olyan kerítés nem létezik, amit így vagy úgy lebontani ne lehetne. Még a föld alá is lehet bújni, de ott is elérik az embert, tehát nincs biztos menedék sem a föld nevű bolygón, sem sehol az univerzumban. Ezek csak hamis képzetek.

Próbálkozhat Orbán is, mint ahogyan most is erősítik az őt körülvevő falakat. Elsőre még csak simán ott állt a kordon, amit puszta kézzel (mint Orbán annak idején a Kossuth téren) raktak odébb. Tegnap már össze voltak láncolva a darabjai, hogy hidegvágó kellett a bontáshoz. Feltesszük, ezután majd lehegesztik vagy betonozzák, netán áramot vezetnek bele, mint a villanypásztorba, de ez felvet egy filozófiai problémát. Az a készség arra szolgál ugyanis, hogy a birkák ne tudjanak kitörni, s nem arra, hogy illetéktelenek oda be ne jussanak, ilyképp könnyen belátható, hogy egy kordon bizonyos idő után börtönné is válhat.

Nagy valószínűséggel Orbán – és a csürhéje, mint tegnap kiderült, ahogyan sorban jöttek  a miniszterei a kordon túloldalára kormányülni – már eljutott arra a szintre, amikor ő van a kerítésen belül, mint az állatkertben a mutogatandó jószágok, a rend tehát helyreállott. Ezt erősíti az is, hogy a Fidesz élcsapata, a frakció, a kormány, most már bárhová megy, kerítésekkel, lefóliázott rácsokkal, ezek híján pedig buszokkal veszi körbe magát. Orbán tehát nem egyedül fél, ha úgy tetszik, retteg az összes. Csakhogy, mint eddig is láttuk, a kordonnak két oldala van, s aki rendszeresen belül tartózkodik, az elszakad a valóságtól.

Amint a kormányzásukon is látszik, ez Orbánnal és a Fidesszel már nagyon régen megtörtént, ha úgy tetszik, permanens álomvilágban élnek, olyan buborékban, amely megakadályozza a látást. Innen nézve tehát az ellenzék kordonbontása – és Hadházy vére – fölösleges, mert más univerzumban léteznek, találkozniuk tehát lehetetlen. Tegnap olybá tűnhetett, hogy miniszterek, ilyesmik haladtak a kordon túloldalára, de a mi szempontunkból ők csak árnyképek voltak a falon. Ezt mutatja egyébként a nyilatkozatuk is: „Reménytelen helyzetben lévő politikusok kétségbeesett akciója” – ami azt jelzi, hogy ezekkel beszélni már nem lehet.

Mert miközben azt hiszik, hogy ők vannak a kordonnak azon az oldalán, ahol a többség, tehát a népek, észre sem veszik, vagy, ha igen, nem törődnek vele, hogy saját magukat zárták be, de olyannyira, hogy a burkukból ők ki már soha nem jönnek. Más kérdés, hogy nem is nagyon akarnak, és ezen a ponton áll előttünk az összes tragédia, hogy a lét mint olyan, ezek, de legfőképp Orbán számára egy afféle másik világban zajlik, ahonnan nincsen visszatérés az igazi valóságba. Ezt nem is ismerik, nem is értik, voltaképp közük nincs hozzá az évtizede zajló lopás közben. Ma már csak ülnek az aranyon a trezor homályában.