Az atomháború hatása az aranyhalakra

Nem tudjuk, hogyan vészelték át az idegen tóban Kocsis Máté aranyhalai, akiket a szankciós rezsidémon miatt kellett idegenbe engednie, de kegyes volt a tél. Nagy valószínűséggel tehát életben vannak és maradtak, hacsak nem ótvaros hazugság volt a fűthetetlen akvárium és minden is, ami ezeknek kiesik a száján. A mostani egészpályás letámadás azonban aljasságában mindent visz, amióta a parlamentben elfogadták a békét óbégató nyilatkozatot a bátrak, illetve bátorak, ha Mészáros L. professzor szavaival élünk.

Mind az összes bátorak nekiláttak kórusban békét óbégatni, egyenként telefossák vele a közösségi tereket, a leuralt lapjaikat, televízióikat és rádióikat, napok óta ömlik a ganyé. Kocsis Máté azonban mindenkit überel, a kossuthi Vasárnapi Újság címre hallgató felületen, amely leginkább eléri a leghülyébbeket, Kocsis világ-, és atomháborúról delirált, vagy inkább adta elő jéghidegen. Akkor az aranyhalaknak most már biztosan végük lesz egészen, ha megkapják az atomot meg a sugárdózist, ilyen krakenek kelnek ki belőlük, mint mutánsok a vízből.

Aztán a kretén gazdájuk keresésére indulnak annak parancsaira várva, vagy őt magát zabálják fel egyeneset, mert a krakenek kiszámíthatatlan egy népség. Úgyhogy rossz lesz a vége ennek az egésznek, de nagy valószínűséggel nem kell ehhez az aranyhalakból manifesztálódó szörnyek tevékenysége sem. Egyszer csak úgy, midőn és mikor a népek teljesen elhülyülnek, de az élet akarása, mint Schopenhauer szerint öntudatlan és misztikus erő útra kel, s miként az aranyhalak, mennek a Máté gyerek után, kezükben kasza és más készségek.

Mert gondoljuk csak meg a most hősünkké kikiáltott Mária nénit, mint általános alanyt (one), amikor már mindegy lesz neki, mert annyira csordultig lesz a feje a keresztény kultúrával, az unokájától elvett munkával, a rézfaszú bagolyként közösen mosolygó Gyurcsánnyal meg Sorossal, a megállított Brüsszellel, és ki tudja még mi mindennel nem. Szóval csurig lesz a hősünk félelemmel és reszketéssel, amikor a képébe kapja még ezt az atomot is a gombafelhővel, a világ végivel egészen, s hirtelen minden mindegy lesz.

A kurva életbe – mondja majd hősünk, Mária néni, csattog a protkója szegénynek, göcsörtös ujjai saskaromként merednek, és nem kell már neki semmi, se az ’acskó krumpli, se a kibaszott farhát, se semmi egyéb ilyesmi. Szóval, ha Mária néni váratlanul állapotba kerül, akkor mi lesz, azt senkise tudja előre, és nem is fogja soha. Mária néni annyi van, mint égen a csillag, s ha netán azt mondja, úgyis megdöglünk, gyere kisonokám, rúgjuk tökön a plébánost urat, meg verjük le a csillagokat az égről. Mert minden mindegy minekünk, ugye, kisonokám?

Mi lesz akkor a maradék aranyhalakkal, akik nem lettek krakenek, hova lesz az üres akvárium, és hová az összes fideszes ha a víz lesz az úr? Mert egyszer elpattan a húr, Petőfi sem fogja békevágyát a tizenkét pont fölé srejbolni, hanem röhögve kikel a barguzini sírból, lovakat váltva iramlik haza, és keresi a királyokat, akiket felakasztana. És kikelnek mind a fekhelyükből a szétlegózott és meghamísított királyok, az István is gurul a bádogkerekén, csak úgy csörög és csikorog, és olyan kurva hangzavar lesz, hogy még a halak is befogják a füleiket.

A gombafelhő meg gomolyog fölfelé. Rátelepszik a karmelitára, alulról meg jönnek a népek, plusz a krakenek, boszorkányok, strigák és más készségek a jelenné váló múltból, ha már az a rohadt főispán meg vármegye, azon a páva, de nem is páva az, hanem turul a rovásírásos szárnyával, a kisbíró meg dobol a bádogdobján, hogy beszakad a Máté gyerek dobhártyája neki a kurva világban, füstöl a háború mind, meg a Gábor Áron rézágyúja, ha már nekikezdtünk, hogy vége sem lesz soha ebben a rohad életben.    

Arról van szó tehát, hogy ilyet mi is tudunk. Bennünk is van egy kis Bosch, riogatni mi is képesek vagyunk, s ha Kocsis atommal fenyeget, mi meg a képekből előbúvó alakokkal, akik nem a legkisebb fiúk lesznek, hanem mahomet szörnyek, miket csak a Biblia bír, ha már, s más ilyen egyéb szent iratok. Tehát nem kéne ezt, mert értehető, hogy a hatalomért van remegés, kézrángások és ajkaknak nyaldosása, kappanhang a Kossuthon, de egyszer vége lesz. S ha már a Mária néni szemeibe belenézni nem lehet, legalább a halak maradjanak meg, de elvesztek már azok is.