Buszbérlet

Mókázott doktorminiszter úrelvtárs a nagy nap előtt. Fölmérte a terepet. Fotózkodott a helyszínen lazán nyakára tekert sállal, a beszédét kereste másokon, oldott hangulatban volt, ha szabad ezt a jelzőt használni egy kupac molekulára. A fosszínű sál előnyösen takarta öblös tokáját, a sajtó pedig, ó, a sajtó tette, amit tennie kell, és fokozta mind a várakozásokat, hogy doktorminiszter úrelvtárs valami nagy dologra készül. Hogy olyat mond, jövőbe vivő biztos utat, amibe beleremeg a nemzet apraja és nagyja mind a bérceken innen és túlnan egyképpen. Így folytak a készületek elő, így ment a nagy, nagy várakozás.

A Csótány is nyilatkozott, mint mérvadó vélemény, és nyilatkozatában kifejtette, doktorminiszter úr látomásaiban évekkel mindenki előtt jár, hogy tisztán látja a jövőt az üveggömbjében (a sarokban fekete macska). Sőt, a Csótány kifejtette a filozófiát is mindehhez, hogy mért kell ott lenni az első sorbán csápolni doktorminiszter úrnak. Első ősokként azt tudatta velünk a Csótány, hogy doktorminiszter úrelvtárs most végre rendet tesz a fejében az útmutatással. Következésképp, de ezt csak mi tesszük hozzá nagy gonoszan, akkor mindeddig rendetlenség uralkodott abban (pormacskák a sarokban), s ebben lehet is valami.

Tohuvabohu, őskáosz a teremtés előtt. És valljuk meg nem élcelődve, hanem a józan kimértség hangján, a Csótány vizenyős szemeiből ez is mutatkozik. A feneketlen és parttalan mélység. De még ez sem elég, mert ez nem filozófia, ez csak a seggnyalás minősített esete, mert azt is megtudtuk ettől a Csótánytól, hogy doktorminiszterelnök úrvelvtársat hallgatni, s előtte térdre rogyni azért szükséges és elengedhetetlen, mert, és most tessenek megkapaszkodni a hanyattesés ellen, nem baj, ha az irány, amit doktorminiszter úr fölskiccel az ő beszédjében, nem jó. Mert ha elhisszük neki, akkor azonmód jóvá válik, és életünk fényre derül.

Legalábbis a Csótányé, és a hasonszőrűeké. Mert ez, amint tetszenek látni, maga a tiszta hit. Ilyképp kiderült, a Csótány azért indul a jeles eseményre, hogy rend kerekedjen a lucskos agyában, és ez az egy. A kettő pediglen az, hogy elhiggye, amit hall. Mindegy mi az, de megkérdőjelezni nem szabad, s ezért van az, hogy a jeles eseményt immár nem is szeánsznak látjuk, vagy előadásnak a színpadon Cipollával, hanem ez kedveseim, zsinat, ahol a hittételeket lefektetik, és innen nézvést – és ez most már nem tagadható – jogos volt a sajtó várakozása, miszerint itt valami baromi nagy dolog lesz. Legalábbis bejelentve.

És ehhez képest, illetve ennek megfelelően érkezett a közönség is. Aki, hogy mindenképpen jó irányba haladjon, kordonok közt érkezhetett a zsinatra, mint futóversenyeken a bávatag futók, hogy elborult aggyal célba érjenek, és ne a szomszéd faluban kössenek ki. Szóval ott haladt a kijelölt közönség a ketrecek között a cél felé, ami maga doktorminiszter úrelvtárs volt, és néztük mi, kívülállók, hozzájuk fel nem érő halandó jobbágyok, ahogyan voltaképp ketreccel terelve visz az útjuk, ami így fizikailag is determinált. A lelkekről meg nem érdemes beszélni, mert rájuk volt írva. Lerítt róluk úgymond, hogy olyanjuk ezeknek nincsen.

Érdekes volt azonban így a ketrecbe betekintve, ahogyan vonultak ott jól láthatóan abban a hitben, hogy a doktorminiszter úrelvtárstól leszivárgó hatalommorzsákból nekik is jut. Lefiggyedt, lenéző ajkak vagy lesajnáló mosolygás jutott a rácsokon túlnani magunknak. A nehéz parfümszagok, arcvizek mögül néztek mireánk a kiválasztottak, akikhöz mi föl nem érhetünk, amit legfőképpen abból érezhetünk, nem vagyunk meghívva a zsinatra. Oda mi be nem tehetjük a poros lábunkat, mert nem vagyunk hozzá méltók, így összefoglalva végül apró kis segdugasz voltunkat az óriásokhoz képest, akik a lefiggyedt ajkúak mind.

Tóthgabik, csótányok, győzikék, nemzetünk krémje és nagyjai. Akiknek a lába nyomát nem csókolhatjuk, doktorminiszter úrelvtársat pediglen még látnunk sem lehet, mert még kiégetné a retinánkat a belőle áradó földöntúli fény. A kurva sok fotonok, amiket sugároz kifelé az Univerzumba a kisnagy testéből. De ez is mindegy nekünk, akinek van ársapkás farhátunk, ha az ige azért eljut hozzánk végül. No most, tessenek elképzelni, ahogyan az ilyen előkészületektől állapotba kerül az ember, hogy akkor most jön a soha nem volt bejelentés, Csótányra fordítva rend lesz az agyunkban, illetőleg megtudjuk (hisszük) a helyes utat.

Ehhöz képest cseszmeg, mit kaptunk, cseszmeg? Buszbérletet, cseszmeg. Mert ahogyan doktorminiszter úrelvtársról lekerült a sál, előbukkant öblös tokája, hozzá a középen választott hülyegyerek séró, aztán akárha útszéli kocsma félrészeg kötözködő alakja rángatta elő seggéből szavaiban az egész, rajta kívül álló világot lekezelve és száját nyalogatva, mindezeken túl egy konkrétum jött ki a száján. Mégpedig, hogy majd a bávatagok vehetnek vármegyés meg országos busz-, és vonatbérletet. Hogy állva kezdtünk tapsolni mi is, a ketrecen kívül élők, ujjongtunk, miszerint ez ám a fényes jövő, cseszmeg. Elképesztő. És biggyesztett szájú parfümszag. Cseszmeg (most már zárásképp).