Szereti az ember, amikor a Fidesz élharcosai valami aktuális nap, ünnep, évforduló vagy csak épp vasárnapi szemfennakadástól ihletve megszólalnak azzal a küldetéstudattal, hogy nekik most valami baromi nagyot, felemelőt és örökbecsűt kell mondani. Rengeteg nap van a naptárban csurig izgató feladatokkal, várjuk már, amikor például március 14-én, a Nemzetközi Pí Nap alkalmából nyilatkozik meg akármelyikük Gyurcsányig eljutva a tizedesvessző utáni számok sorolásában. Mivel mindig, mindennek ez a vége. Esetleg Brüsszel. Tegnap a magyar kultúra napja volt, így e tárgyban hallhattunk előadásokat kifulladásig.
Ez különösen pikáns, hiszen a Fidesz (és élharcosai mind) köztudottan kultúraellenesek, illetve a sajátjukat tartják kizárólag annak, amiről viszont rendre bebizonyosodik, hogy nem az. Hiába kínlódnak, soha nem jön össze, aminek elsősorban morális, ebből fakadó esztétikai, és végül kulturálatlansági okai vannak. Nem ujjal mutogatva a legkreténebbekre a mancsaftban, de kiderült, hogy még ők is a Himnusszal kelnek és fekszenek. Sőt, olyik még álmában is dudorássza, ha csak el nem felejti a szöveget egészen, és nem kénytelen olvasni azt (ha tanult ilyet). Mint Orbán doktorminiszter is annak idején kamerák előtt például.
Még az első versszakot sem tudta. Nos, ehhez képest tegnap egy komplett műelemzést kaptunk tőle, persze az ő olvasatában, amelyben a mű alkalmat ad arra, hogy mint mindenhonnan, innen is Brüsszelhez jusson el, pedig Moszkvába időszerűbb volna. Nem élcelődünk mi doktorminiszter urunkon, mert arra ő nem méltó, csupán azt vizsgáljuk, mit akar nekünk a művel üzenni akkor, amikor fingja sincs annak tartalmáról. Ezért nem lepődünk meg, csak elszomorodunk, amikor arra jut, hogy ő ugyan le nem térdel a futballpályán, és mindezt nekünk kultúrálissan adja elő, ami a csövön kifér, szügyig.
Kiinduló tételünk a mindenáron hatalmasat mondás az ilyenkori szónokok részéről, aminek a hatásmechanizmusa az, beszélj össze mindenféle hülyeséget, amit a bamba magyar úgysem ért (az előadó sem nagyon), és legott elájul a kocsmában könyökölve, hogy de okos is ez a mi miniszteres urunk. A szándék talán nem ez, de a végeredmény igen. Mert mit is várhatnánk attól, akinek lövése sincs beszéde tárgyáról, csak egy bizonyossága van, bárhogyan is libsizni, bolsizni, tutulni a gyűlöletet, mert ha mást nem is, ezt talán megérti a bamba magyar, és fogatlan szájával fölordít, hogy csak a Fidesz, éjjen Orbán Viktor.
Ilyképp hiába is várnánk, hogy a magyar kultúra napján magyar kultúráról essék szó. Viszont azt megtudtuk, hogy doktorminiszter úr azt a verset, amit úgy nem tud, csakis állva és felszegett fejjel képes mondani vagy énekelni. Mindez egyébként a fasiszta nacionalizmus maga, amit az is igazol, hogy – legalábbis Orbán szerint – a Himnusz ami magyar, és ami magyarrá tesz. Tudnánk még pár dolgot említeni ezen kívül arról, mi a magyar, annak ellenére, hogy a vezérmagyar szerint mi nem vagyunk azok, de a nemzeti konzultáció végeredményéről elmélkedve már elmeséltem, az orbáni magyarok milyen elkeserítően kevesen vannak.
Alig marad néhány a tízmillióból a Nagy-Magyarországra, de ez nem a mi nyomorunk. A legérdekesebb magyarázat az igazmagyarok fogyatkozó számára, hogy nekik szánva a Himnusz még ilyen megállapításra is ingerelte doktorminiszer urunkat: „Hagyjuk, hogy az önjelölt, hazátlan és liberális cenzorok megrostálják és átírják a magyarok történelmét?” Ez kérdés volna a magyar kultúra napján, de nem tudjuk az érdeklődés tárgyát, hogy miféle liberális cenzorok írják át szent történelmünket. A szónok itt olyan ingoványos talajra tévedt, ahol rögtön elkezdett süllyedni a ganyéba, és nem volt, aki megmentse őt.
Mi sem siettünk a segítségére, a hallgatósága sem, ott kalimpált hát tovább a fejéből szivárgó mondatok között, és eljutott a végkövetkeztetéshez: „Ha van erény, amely kiérdemli a túlélés jutalmát, akkor az az önmagunkhoz való ragaszkodás.” Egyébként szemrebbenés nélkül volt képes ezt kimondani a huszonharmadik köpönyegében, de ezt is értjük. Csak azt nem, mi a búbánatos lószerszámért kell kampányolni szünet nélkül zakatolva, és meggyalázni a himnuszt, mint a kokárdát is. Mert ez a versről szólt állítólag, amely ím elveszett, mint a nemzet, haza, család. Minden feloldódott a bugyborékoló NER-ben, így lettünk hazátlanok.
Volt egyébként a műelemzésben egy kis náculás, egy kis migráncsfóbia, hogy eljusson a gondolattalanság arra, mi mások vagyunk. Mi mindenkitől különbözünk, mert mi magyarok vagyunk. Utalnék e ponton a kocsmák gőzére ismét, megjegyezve, hogy Orbán szövege még kocsmafilozófiának is gyenge. Meg kell állapítanunk, hogy már egyáltalán nincs mondanivalója, és ezt a semmit sem képes már formába önteni. Már nem is elpukkant lufi, csak annak cafatjai, fönnakadva a fán, hogy ide jutott, bár azt sem tudjuk, hol volt, vagy volt-e valahol is egyáltalán önmagán kívül. Ezt kaptátok kultúrálissan. Köszönjétek meg szépen.
Vélemény, hozzászólás?