Menthetetlen

Ha elfogadja a kormány, a statisztikák javítása miatt (feltehetőleg) lekerülnek a kórházi várólistákról azok, akik annyi ideje várnak már műtétre, hogy eközben az állapotuk annyira leromlott, már nem is érdemes megműteni őket. Ha elsőre nem lenne teljesen világos, lecsupaszítom a dolgot: az állam, miután a saját hibájából képtelen volt meggyógyítani az állampolgárát, egy tollvonással úgy szabadul a gondjától, hogy magára hagyja őt. Brutálisabban: hagyja meghalni, semmit sem tesz érte. Nem mondanám, hogy ide jutottunk, mert egyébként már régen itt vagyunk, csak most, ha a kormány (kabinet) elfogadja a tervezetet, papírunk is lesz róla. Illetve nekik lesz, de ez már mindegy.

Mégpedig arról, hogy a magyar állam lényegét tekintve megszűnik vagy megszűnt működni, mert képtelen ellátni alapvető feladatait. Orbán, aki önmagát jogvégzett embernek és nagy társadalomtudósnak tartja, nagy valószínűséggel tudja ezt – vagy tudnia kellene -, de be nem látja, mert akkor azt kellene bevallania, hogy kudarcot vallott. Mégpedig azért, mert szétvert egy a színre lépéséig úgy ahogy működő struktúrát, és most már mást nem tud tenni, mint visítozik a romokon ücsörögve. Az állam alapvető feladatai közé tartozik a gazdaság működésének fenntartása (egyes) a pénzügyi stabilitás biztosítása (egyes), a társadalmi működés – oktatás, egészségügy, szociális segélyezés – biztosítása (egyes).

Ezen túl még a társadalmi rend fenntartása törvényekkel, amik ma már csak rendeletek (egyes). Egy dologban működik a magyar állam, amelyek az ő erőszakszervezetei – rendőrség, katonaság, nálunk már határvadászok és TEK, illetve Kövér házi lövészcsapata -, de ez a boldoguláshoz édeskevés. Visszatérve a továbbhaladás előtt kiinduló tételünkhöz, hogy az állam magára hagyja, mi több, hagyja meghalni állampolgárait, azt kell felfedeznünk, hogy működésében semmivel nem jobb így, mint a Sánta „Sokan voltunk” című novellájában megjelenő feudális népi (nemzeti) szokás, hogy a fölöslegesnek vélt öregek fölmennek a büdösbe meghalni. Viszont nem irodalomórát tartunk, hanem Orbánt hívjuk tetemre.

Ma hazánkban (vagy annak romjain) bezárnak télire a hivatalok, színházak, mozik, könyvtárak, uszodák, iskolák, óvodák. Ami nyitva marad, abban tizennyolc fokban fagyoskodnak az emberek, s mivel a környező országokban nincs ilyen Apokalipszis, azt kell megállapítanunk, hiába mondogatja reggeltől estig ráolvasásszerűen Orbán és a többi rosszarcú, hogy a háború és a szankciók miatt van ez így, mindenki, még saját maguk is tudják, hogy ez egyáltalán nem igaz. Csak az ellenük netalán fölhorgadó népharagot próbálják más irányba terelni. Ezt is lehet, attól azonban az állam működni nem fog, ugyanúgy nem nyújt semmi ellenszolgáltatást az állampolgárnak a beszedett adó fejében, mint most.

Voltaképp az állam erre van, ezért tartjuk, vele olyan hallgatólagos egyezség köttetett, hogy a beszedett adókból úgy ahogy biztosítja ha nem is a jólétünket, de a civilizáció működését minimum, s ha erre nem képes, akkor az a ki nem mondott alku nem érvényes. Az állam nem csak fölösleges ebben a formájában, hanem lényegében nincs is, ha csak az erőszakszervezeteinek nagyszerű működését nem nézzük, de ezek fungálása ilyen körülmények között már csak a hatalom megvédését szolgálja. Mindezek után azonban, ha belegondolunk abba, hogy az adónk ellenértékeként voltaképp nem kapunk semmit, egyetlen kérdés marad csupán, mégpedig az: hol a pénz?

Muszáj ezt feltennünk, még ha a választ tudjuk is, hogy leginkább ellopták. Mindaddig, amíg az Unióból számolatlanul jött az utánpótlás, a működés fenntartható volt, ennek elapadásával viszont – mint kitetszik – az állam összeomlott. Nem képes gondoskodni állampolgárairól, s ha majd eljön a csőd – ami nincs messze – magáról sem. Ez Orbán bizonyítványa, s ha figyelembe vesszük Lenin apánk tézisét az állam elhalásáról a kiteljesedett kommunizmusban, Orbán valami elképesztő nonszenszt hozott létre. (Vagy Lenin is hülye volt.) Mindegy, egy azonban bizonyos, kies hazánk az utolsókat rúgja. S holott az is igaz, lehet, hogy Orbán ezt az egészet megússza, de látjuk, mire képes a túlélésért: hagyja meghalni a magyart, és ennyi elég is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum