A nyár végén pár hétig nem tudtuk, miért hiányzik nekünk (bár üveges tótként) Orbán péntek reggelenkénti szeánsza a Kossuthon, de tegnap megint ráéreztünk az ízére, és jöttek is a megszokott gyönyörök. Nem ragoznánk túlságosan, nem fecséreljük az időt kappanhangok megmutatásával, felszopó mikrofonállvány méltatásával, hanem in medias res csapunk a lecsóba, mert egyből a kedves vezetőt idézzük, hogy mit sikerült neki megint delirálni: „Tisztelettel megkértem a jegybankelnököt, és utasítottam a pénzügyminisztert, hogy a következő év végére az inflációt felezzék meg.”
Ezek mennek minálunk az éterben. A közgazdaság, mint tudomány a miniszterelnöki igénybejelentést hallva szolidan felröhög, ennek művelői pedig csendben tépik a hajukat. Sokfelé indulhatnánk el, hogy az infláció, mint olyan, mi mindentől függ, Magyarországgal kapcsolatban csak annyi megjegyezni valónk volna vele kapcsolatban azonban, hogy amit lehetett, azt elcsesztek, nem kicsit, hanem nagyon. A „szépen megkért” jegybankelnök is ludas, aki mostanában az évtizedes hibáit tetézi azzal, hogy orrba-szájba kamatot emel, de minden következmény nélkül, mert a forint úgy elhasalt, hogy már képtelen fölállni.
Ehhez képest utasítani Matolcsyt, hogy tegyen valamit, az álmok birodalmába tartozik. Nem kellett volna évtizeden át unortodoxkodni, és máris kisebb lenne a baj, de ha elszabta, hát elszabta, utólag már szabhatja. Az „utasított” pénzügyminiszter is csak nézgelődhet a szemüvege mögül, mert a piacok nem utasításokra működnek, hanem azt árazzák be, hogy kies hazánknak (Orbánnak) már szava nincs, látják a gát nélküli korrupciót, a növekvő hiányt és a külkereskedelmi mérleg romlását, a kuncsorgó államcsődöt, és a piacok ilyennek nem örülnek. Hanem beárazzák az egészet, és a romlás vágtába kezd.
De nem is ez, hanem a hangnem. Amikor mindezt hallottuk a kappanhangon, akkor – bár Lukasenka orgánumát nincs módunkban ismerni -, akárha őt hallottuk volna Orbán előtt egy héttel, aki szintén úgy gondolta, rendet rak, és nemes egyszerűséggel országában betiltotta az inflációt. Ez megy is addig, amíg a piac ki nem rántja a sámlit a lázálmok alól, és látjuk azokat aztán akasztott emberként csüggeni, ami nem egy felemelő látvány. De Lukasenka minket nem érdekel, minket Orbán érdekel, aki ezek szerint szintet lépett, és az a kényszerképzete, ha ő nagyon akarja, akkor megáll még a kés is a levegőben. De nem.
Leesik az, vagy beleáll a delikvens torkába, akinek szánták. Mindezek a szavak, amelyek elhangzottak az infláció utasításos megállítására, egy olyan ember szavai, akinek alapvető közgazdasági ismeretei sincsenek, vagy, ha voltak, akkor belepte őket a fehér köd és a hangok, amelyek a fejében gomolyognak és konganak. Ugyanakkor ez egy beismerő vallomás is, annak a lenyomata, hogy a mindenható kedves vezető tehetetlen, csak nézi a folyamatokat, amelyek romba döntik az országát, de tenni ellenük nem tud semmit. Utasítást ad. Ha ez ilyen egyszerű, akkor az a tiszteletteljes kérdésünk, eddig miért nem intézkedett.
Mondjuk, míg a szakállát növesztette állítólag az Adrián, vagy már előtte majdnem egy évvel, amikor az infláció vágtatni kezdett, de a kormány – élén Orbánnal – le sem szarta magunk közt szólván, hanem jól nyerészkedett rajta. Ez most sem volna ellenére, hiszen az ÁFA dönti a pénzt a költségvetésbe, csak már akkora a pénzromlás irama, hogy lázadás fenyeget. Most szeretné a vágtató lovat megállítani tehát, de ötlete az nincs egy darab sem. Kiadja az ukázt, s mint aki mindent megtett az ügyért, szépszerével meccsre megy. De rámutatnánk, az nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak.
Ez az utasítás annyit ér úgy nagyjából, mint amikor Orbán méltó elődje úgy hetven évvel ezelőtt a disznók fialásáról határozott, és az ország egy része legott, elkezdett éhezni. Mindemellett nem lennénk sem Varga, sem Matolcsy helyében, rögtön megjegyezve, hogy nem sajnáljuk őket egyáltalán, mert jól láthatóan Orbán elkezdte a szarnak azt a részét, ami Brüsszelből vagy Brüsszelről megmaradt, rájuk kenegetni. Hogy ő kiadta az utasítást, s ha nem teljesül, akkor ahhoz neki már semmi köze- Lehet uszítani tovább, ha az ország meg is döglik, nem nagy baj, csak a foci legyen, meg egy kis alapvető élelmiszer.
Mindezek nem nóvumok egyáltalán, és szót sem érdemelt volna az aktuális delirálás, ha ezt a hatalomgyakorlási kiteljesedést nem fedeztük volna fel, ami a butasággal elegyest nem juttatta volna eszünkben a fehérorosz elnököt és az ő inflációs intézkedését. De eszünkbe juttatta, és nem lett tőle jókedvük egyáltalán. Azért, mert bár hovatovább nekünk magunknak lassan-lassan már teljesen mindegy minden, az országot azonban talán meg lehetne menteni a totális összeomlástól, de így ez nem fog menni. Amíg Orbán marad, addig egyenes az utunk a pokol lemélyebb bugyraiba. Gondoltam, szólok.
Vélemény, hozzászólás?