Orbán leutcaiharcolja az inflációt

A nyár végén pár hétig nem tudtuk, miért hiányzik nekünk (bár üveges tótként) Orbán péntek reggelenkénti szeánsza a Kossuthon, de tegnap megint ráéreztünk az ízére, és jöttek is a megszokott gyönyörök. Nem ragoznánk túlságosan, nem fecséreljük az időt kappanhangok megmutatásával, felszopó mikrofonállvány méltatásával, hanem in medias res csapunk a lecsóba, mert egyből a kedves vezetőt idézzük, hogy mit sikerült neki megint delirálni: „Tisztelettel megkértem a jegybankelnököt, és utasítottam a pénzügyminisztert, hogy a következő év végére az inflációt felezzék meg.”

Ezek mennek minálunk az éterben. A közgazdaság, mint tudomány a miniszterelnöki igénybejelentést hallva szolidan felröhög, ennek művelői pedig csendben tépik a hajukat. Sokfelé indulhatnánk el, hogy az infláció, mint olyan, mi mindentől függ, Magyarországgal kapcsolatban csak annyi megjegyezni valónk volna vele kapcsolatban azonban, hogy amit lehetett, azt elcsesztek, nem kicsit, hanem nagyon. A „szépen megkért” jegybankelnök is ludas, aki mostanában az évtizedes hibáit tetézi azzal, hogy orrba-szájba kamatot emel, de minden következmény nélkül, mert a forint úgy elhasalt, hogy már képtelen fölállni.

Ehhez képest utasítani Matolcsyt, hogy tegyen valamit, az álmok birodalmába tartozik. Nem kellett volna évtizeden át unortodoxkodni, és máris kisebb lenne a baj, de ha elszabta, hát elszabta, utólag már szabhatja. Az „utasított” pénzügyminiszter is csak nézgelődhet a szemüvege mögül, mert a piacok nem utasításokra működnek, hanem azt árazzák be, hogy kies hazánknak (Orbánnak) már szava nincs, látják a gát nélküli korrupciót, a növekvő hiányt és a külkereskedelmi mérleg romlását, a kuncsorgó államcsődöt, és a piacok ilyennek nem örülnek. Hanem beárazzák az egészet, és a romlás vágtába kezd.

De nem is ez, hanem a hangnem. Amikor mindezt hallottuk a kappanhangon, akkor – bár Lukasenka orgánumát nincs módunkban ismerni -, akárha őt hallottuk volna Orbán előtt egy héttel, aki szintén úgy gondolta, rendet rak, és nemes egyszerűséggel országában betiltotta az inflációt. Ez megy is addig, amíg a piac ki nem rántja a sámlit a lázálmok alól, és látjuk azokat aztán akasztott emberként csüggeni, ami nem egy felemelő látvány. De Lukasenka minket nem érdekel, minket Orbán érdekel, aki ezek szerint szintet lépett, és az a kényszerképzete, ha ő nagyon akarja, akkor megáll még a kés is a levegőben. De nem.

Leesik az, vagy beleáll a delikvens torkába, akinek szánták. Mindezek a szavak, amelyek elhangzottak az infláció utasításos megállítására, egy olyan ember szavai, akinek alapvető közgazdasági ismeretei sincsenek, vagy, ha voltak, akkor belepte őket a fehér köd és a hangok, amelyek a fejében gomolyognak és konganak. Ugyanakkor ez egy beismerő vallomás is, annak a lenyomata, hogy a mindenható kedves vezető tehetetlen, csak nézi a folyamatokat, amelyek romba döntik az országát, de tenni ellenük nem tud semmit. Utasítást ad. Ha ez ilyen egyszerű, akkor az a tiszteletteljes kérdésünk, eddig miért nem intézkedett.

Mondjuk, míg a szakállát növesztette állítólag az Adrián, vagy már előtte majdnem egy évvel, amikor az infláció vágtatni kezdett, de a kormány – élén Orbánnal – le sem szarta magunk közt szólván, hanem jól nyerészkedett rajta. Ez most sem volna ellenére, hiszen az ÁFA dönti a pénzt a költségvetésbe, csak már akkora a pénzromlás irama, hogy lázadás fenyeget. Most szeretné a vágtató lovat megállítani tehát, de ötlete az nincs egy darab sem. Kiadja az ukázt, s mint aki mindent megtett az ügyért, szépszerével meccsre megy. De rámutatnánk, az nem úgy működik, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak.

Ez az utasítás annyit ér úgy nagyjából, mint amikor Orbán méltó elődje úgy hetven évvel ezelőtt a disznók fialásáról határozott, és az ország egy része legott, elkezdett éhezni. Mindemellett nem lennénk sem Varga, sem Matolcsy helyében, rögtön megjegyezve, hogy nem sajnáljuk őket egyáltalán, mert jól láthatóan Orbán elkezdte a szarnak azt a részét, ami Brüsszelből vagy Brüsszelről megmaradt, rájuk kenegetni. Hogy ő kiadta az utasítást, s ha nem teljesül, akkor ahhoz neki már semmi köze- Lehet uszítani tovább, ha az ország meg is döglik, nem nagy baj, csak a foci legyen, meg egy kis alapvető élelmiszer.

Mindezek nem nóvumok egyáltalán, és szót sem érdemelt volna az aktuális delirálás, ha ezt a hatalomgyakorlási kiteljesedést nem fedeztük volna fel, ami a butasággal elegyest nem juttatta volna eszünkben a fehérorosz elnököt és az ő inflációs intézkedését. De eszünkbe juttatta, és nem lett tőle jókedvük egyáltalán. Azért, mert bár hovatovább nekünk magunknak lassan-lassan már teljesen mindegy minden, az országot azonban talán meg lehetne menteni a totális összeomlástól, de így ez nem fog menni. Amíg Orbán marad, addig egyenes az utunk a pokol lemélyebb bugyraiba. Gondoltam, szólok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum