Orbán harcos kormányt szeretne

A harc folytatódik. Miért is fejeződne be, a fasizmus lényege ez, s ha valaki is azt hihette volna, esetleg és netalán olyan ringatózásai támadtak a májusi orgonák alatt, hogyha a mű készen van (mert áll teljes pompájában), akkor egy kis nyugalom költözik a Kárpátok alá, csalódnia kell. Tévedni tetszettünk ebbéli ábrándjainkban. A harc nem szűnik, sőt, fokozódik is. Sosem lesz vége. Kormányalakítás előtt áll doktorminiszterelnök úr, és a pénteki szeánszon a Kossuthon bejelentette, olyan kormányt kell alakítani, amelyik a veszélyekkel szemben képes megvédeni Magyarországot. És itt el is dőlt az elkövetkező négy év.

Mivelhogy azt is elmesélte doktorminiszterelnök úr, hogy sok új arc jelenik majd meg a kabinetben, ezek azonban a fentiek tükrében mind ilyen hadvezérek lesznek. Tábornokok, vezérezredesek, akik hadonásznak a macsétével. Más irányú szakértelem nem lesz szükséges. Értsen a puskához, kardhoz, el tudjon vezetni egy tankot, már miniszter lehet, bár Kásler után éppen olyan mindegy minden. Megtudtuk a leselkedő veszélyeket is, amelyek az elkövetkező négy évben nemzetünkre törnek, akárha baloldal. Ezek a veszedelmek pedig a következők: migráncsok, vírusok, háborúk. Ezek mind velünk lesznek most már örökre.

Ők lebegnek majd tajtékos egünk fölött, és határozzák meg a harcos kormány szerkezetét. Hogy a kisonoka megtanul majd olvasni két hittanóra között, az még nem bizonyos, de ilyen készségek a permanens harcok közepette nem igazán szükségesek. Sok kis katona kell. Más irányú elvárásaink nem igazán vannak a jövőre nézvést, folytatják. Illetve doktorminiszterelnök úr folytatja, mert beigazolódott, hogy a népek ezt igénylik, ezt szeretik. Béke legyen, rezsicsökentés meg farhát. A többit doktorminiszterelnök úr csapatai élén elintézi. Lehangoló, de ez van. Hogy ezt kell-e szeretni, mindenki döntse el saját maga.

Egyébiránt a tegnapi szeánszon az is kiderült, jótevőnk azt sem tudja, hol van, merre jár. Nem a gonoszság mondatja ezt velem és az irányában érzett erős megvetés, hogy emiatt én őtet rossz színben akarnám föltüntetni, a rossebeket. A saját szájával mondott nekünk ilyeneket ugyanis: „Az erdő közepében vagyok, nem látok teljesen tisztán se vissza, se előre, de tudom, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok ebben a munkában”. Mit lehet ehhez hozzá tenni, tán annyi elég, hogy aztakurva, vagy esetleg szevasz röfi. Netán föltenni a kérdést, hogy akkor most mi van, de nincsen nekünk ehhez már erőnk semennyi sem.

Annyit tudunk, hogy a kardok csörögnek. Esetleg a láncok, majd kiderül, mert most a létrejövés állapota van, és ezt sem az ujjamból szoptam. Egyetlen, drágajó doktorminiszterelnök úr mondta, miszerint „a kereszténydemokrata nemzeti kormányok úgy jönnek létre, hogy megpróbálják megérteni a következő négy év kihívásait”. Harcos kormányunk tehát nemzeti lesz meg keresztény, és ott áll majd az erdő közepén a legfőbb hadvezérrel, csatázva a kijelölt ellenséggel kifulladásig. Innen is látszik, a főnöknek fingja sincs arról, mit is akar, annyi van, hogy harcolni fogunk. Ez vár ránk négy évig megint és újra, hogy csak elfehéredik egyszer már a szájunk.

Nem fog. Nem tudom, észlelték-e, hogy doktorminiszterelnök úrnak olyan hangja van, mintha fakanál volna a hangszálai helyén. Vagy vasalódeszka. Nem gondolnám, hogy mindannyian a rádión csüngtek pénteken reggel/délelőtt, ezért ezen a hangon kérem elképzelni újra a tételmondatot, miszerint „az erdő közepében vagyok, nem látok teljesen tisztán se vissza, se előre, de tudom, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok”, és tessenek csomagolni a bőröndbe. Ebben benne van az elmúlt tizenkét év kormányzása, amit tapasztaltunk. Illetve az eljövendő négy is, úgyhogy kerüljön a bőröndbe meleg ruha is, mert sokáig kell távol lenni, míg hazatérhetünk.

Ehhöz képest, amíg egyetlenünk az erdő közepén téblábol, és nem tudja, miért is van éppen ott, kies hazánk kirablása zavartalan. Momentán ügyvezető kormányunk van, amelynek arra azért akadt gondja, hogy az új, harcosabb megalakulásáig is ömöljenek a súlyos milliárdok Mészároshoz és a hasonszőrűekhez. Kell valami folytonosság a világban, hogy az ember otthon érezhesse magát benne, és nálunk ezt a lopás tölti be. Nincs mitől félni, a NER olyan lesz, mint tizenkét évig is volt, de, hogy nekünk milyen lesz benne, az bizonytalan. Ilyen apróságokkal azonban Orbán nem foglalkozik. Nincs alku, ő hadd legyen boldog, fordítom ki J. A. szavait, aki ezért talán majd megbocsát.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum