Kovács levelező és a riporter

Kovács levelező indulatba jött, méregbe gurult vagy állapotba került – gusztus szerint –, mert a BBC riportere kérdezni merte őtet. Más megközelítésből kérdésekkel cukkolta-ingerelte, és mint tudjuk, a NER hős lovagjai ilyenhez szokva nincsenek, ők általánosságban kinyilatkoztatnak, leszögeznek és hangsúlyoznak, hogy csak néhányat említsünk a hülye újságírói nyelvezet tárházából, amikor meg kell fogalmazniuk a nagy emberek monológjait. Kovács levelező nem nagy ember azonban, egy egészen kicsi bolhafing csupán, akit a jószerencse és Orbán kegye magas hivatalhoz juttatott érdem nélkül. Ő a Fidesz levelezője. Nagy hivatalosan „nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár”.

Ahol egy Szijjártó külügyminiszter lehet, ott Kovács beosztása sem lóg ki a sorból, ott vannak ők a szakterületükön a csalitos alján, közösen öregbítik kies hazánk rossz hírét szerte az Univerzumban. És mit ne mondjunk, ténykedésük célt ért, hathatósan járultak hozzá ahhoz, hogy a magyarokat valami ismeretlen barbároknak tartsák lassan, amikor harminc éve azt hitték, mi is olyanok vagyunk, mint bármi más népek, csak a szovjet iga torzította a lelkünket felismerhetetlenné. Kiderült, hogy nem. Más a DNS-ünk, a szolgaságot, ugyanakkor a préshurkára büszke nemzeti gőgöt hordja magában, és lassan az is világos lesz, hogy velünk együtt élni nem lehet, összetörjük a porcelánt, megisszuk a misebort és kiraboljuk a bankot.

És most, mindezek után, hogy néplelkünket sikerült fölskiccelni, lássuk az újabb bizonyságot arra, mi a baj velünk, hogy Kovács levelező hogyan mutatta meg megint mindazt töményen, ami miatt hovatovább már csak legyintenek érthetetlenül, hogy mit keresünk mi a klubban. Hogy folyamatosan mi-ként, többes szám elsőben beszélek magunkról, az a negyedik kétharmad után és miatt van, mert odáig jutottunk mindennek következtében, hogy valóban úgy gondoljanak ránk immár, mint akiknek tényleg jó az, mint ami nagyjaik szerepléséből kitűnik, hogy végérvényesen annyira hülyék és aljasok vagyunk, mint akiket megválasztottunk, mert tényleg megválasztottuk őket. Nincsen menedék, rajtunk van a stigma.

S hogy milyenek vagyunk Kovács levelező megtestesülésében, az delikát. Legutóbb a BBC riportere kérdezte őtet a magyari néplélekről a köröttünk dúló háború kapcsán, és a diskurzus során hősünk kifejtette országunk olthatatlan békevágyát, amit úgy tartott és tart elérhetőnek, ha az ukránok leteszik a fegyvert. Ezt tessenek jól megrágni és csócsálni, nemzetközi levelezőnk ilyen álláspontját, majd ítéletet mondani fölötte, amit én nem teszek meg, csak gondolom, amit a nyomdafesték nem bír el. A történet innen annyi, hogy a BBC-s elképedt, ötvenhatot emlegette, hogy magyarként az talán fáj, és a mostani háborúban vannak párhuzamosságok azzal. És ekkor Kovács levelező kioktatta a kérdésekkel cukkolódó riportert, hogy ő a történész, tehát az a másik duguljon el.

Kicsit felidézném szó szerint mi is történt, hogy jobban lássál, én nyájasom. Noshát: „Meg vagyok rökönyödve, hogy ilyen dolgokat mond itt velem szemben ülve” – reagált a riporter, rámutatva, hogy Kovács az 1956-os forradalom minden egyes évfordulóján arról ír, milyen hősiesen küzdöttek a magyar ellenállók a szovjet elnyomás ellen. Ekkor hangzott el a nagyszerű mondat, amikor Kovács felháborodva hívta fel az újságíró figyelmét, „hogy kettejük közül ő a történész, úgyhogy ne oktassa ki őt történelemből.” Pofád befogod fordítom le neked én nyájasom, és mindjárt emlékeztetlek is Szijjátóra és az ő viszonyára mindenféle külügyminiszterekkel és nagykövetekkel, ami hasonló ehhez.

És helyben is vagyunk megint. Ideraknám azért mintegy kerekítésként és pántlikaként egy bizonyos Hidvéghi Balázs Fidesz EP-képviselő tegnap kelt örökbecsűjét, aki szinte elérve Varga Judit magasságait fejtette ki, azért támadja az országot most már mindenki, mert, és ezt hangsúlyosan idézem „nemzeti kormánya van”. Ebben az olvasatban minden más országnak meg nemzetietlen, és valahogyan mégis nekik megy jobban és ott szebb az élet, mert hanyatlanak ugyan, de utol akarjuk érni őket. Mindebből (is) kitetszik az a zűrzavar és borzalom, ami jellemző nagyjainkra, de a hangszórót ma Kovács levelező kapja, aki történész. Schmidt Mária is az, és ő tegnap már ott tartott, hogy be kellene sorozni a magyar seregbe a nőket (is). Nem folytatom, mert sosem lesz vége.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum