Kövér pedellus ábrándos hangulatban van mostanában. Ez nála azt jelenti, hogy nem küldi akasztófára az ellenzéket, nem nézi állatnak őket kijelentve, jobb volna, ha a világon sem lennének. Olybá tűnik ezekben a napokban, mintha Kövér pedellusnak lelke volna, jól álcázza tehát magát. De ez arra is utalhat, még nem dolgozta fel a soha nem volt győzelmet, kóstolgatja az ízét, mert még nem tudja, kinek a mikrofonját kell kikapcsolnia abban a közegben, ahol a bátor százharminchármak lassan már száznegyvenek lesznek, plusz a könyvdarálós bagázs. Ilyen magunk formának alig is jut hely ott, és igaza van Hadházynak megint, aki előjött azzal, fölösleges oda beülniük.
Eddig is az volt, ezután még inkább az lesz. Sokszor értekeztünk már a parlament színház jellegéről, kies hazánk tébolyda voltáról, ami soha nem volt igazabb mint most, és lesz még majd ezután. Hogy még az eddigieknél is különösebb időket élünk, az is jelzi, hogy mint fentebb pedzegettem, Kövér pedellus a lélekre utaló jeleket mutat, hogy nyomokban azt is tartalmazhat a manus. De ez csupán érzéki csalódás. Az juttatott erre a következtetésre, hogy közvetlenül a választás után olyasmit mondott, sajnálta Márki-Zayt, mert nem álltak melléje a cimborái a bajban, amikor a vereséget kellett beismerni. És ez volt Kövér pedellus nagy átverése, a cipollai varázs.
Mert nem Márki-Zayt sajnálta, hanem Gyurcsányba rúgott bele burkoltan, és valljuk meg, nem tételeztünk Kövér pedellustól ilyen kifinomultságot. De lehet, csak véletlen volt az egész, kisiklás mintegy, és hamarosan visszatalál a jól bevált alpári, akasztós stílusához. Kövér pedellus igazából minket nem is érdekel, csak kályhának használtuk, nem melegedési, hanem kiindulási pontként a közlendőnkhöz, ami az, közelít az igazi tragédia, ha már nincs itt most is teljesen. Eddigi ellenzékünk nekilátott fölzabálni önmagát, jól láthatóan fogalmuk sincs a hogyan továbbról, és kilátástalanságukban egymást szidják, ami méltatlan és reménytelen is. Nincs több menedék.
„Eddig tartott az empátiám. A mélysötétségben élők felőlem megdögölhetnek. Az alkoholista prolik. A segélyből herbálozó cigányok. A suttyó parasztok. A kádárista kisnyugdíjasok. Nekik kellett a közmunka és a krumpli. A rezsicsökkentés, meg a rögzített áras farhát. Éltetik Putyint, örülnek, ha kezet csókolhatnak a naccságos uraknak, odáig vannak az ő Viktorukért. Részemről legyen. Megették a koncot, igyák meg a levét is! Én itt befejeztem a politikával foglalkozást a hátralevő életemre. Nem a Reset gombot kell megnyomni, hanem az ESC-t, aztán boldoguljon mindenki, ahogy tud.” – Ezt hozzászólásként kaptam egyik minapi írásomra egy olvasótól.
És nem azért tettem közzé, hogy fokozzam a hangulatot, hanem, mert ez az általános életérzés. A Márki-Zayra és kompániájára szavazók első reakciója, mert úgy érzik, hogy cserben lettek hagyva. Ugyanakkor mélyebb is, és, ha a volt ellenzék nem egymás ekézésével volna elfoglalva, akkor meglátná az ilyen reakciókban azt a feladatot, ami rá vár, ha valamikor is választást akar nyerni, illetve, ha lesz még egyáltalán választás. Az idézett olvasói vélemény és hangulat egyébként általános, az elmúlt napokban számos helyen és számos formában jött szembe velem, ez a kilátástalan reménytelenség és a lemondás hangja, ugyanakkor az évszázados mélyrétegeké is.
Maga Orbán atyuska említette szintén a nem remélt nagyságú győzelem után, hogy ezt a „ravasz vidékieknek” köszönheti, tegnap azonban megmutattam a népszavazás kapcsán, a furfangosság abban gyökerezik, hogy leginkább azt sem tudják, mire ikszelnek. Így -elnézést kérve -, ezek szerint a Fidesz hatalomba juttatása komoly intellektuális teljesítmény, amihez még jön az általános nyomor késztetése is. Nem véletlen az az adat sem, hogy a mélyszegénységben élő településeken a legnagyobb arányú Orbán győzelme, amit ő ravaszságnak nevez, a vesztes oldalhoz tartozók azonban csak hülyeségnek, és minden iszonyata ellen azért ebben van igazság.
Ezek azonban a kiábrándultság és a reménytelenség első hangjai, ám azzal a kilátással, konszolidálódni ez már soha nem fog, nagy valószínűséggel csordultig telt a pohár, ami gyarapodás nem is most kezdődött, hanem több mint száz éve a népies-urbánus ellentéten, Szabolcskánál és Adynál. Rövid kádári szünet után az MDF és óriási károkat okozó nagy öregjei élesztették újjá, mára mindez túllépett az irodalmon, és ilyen olvasói kifakadásokban manifesztálódik, hogy az ostobaság és a szegénység minden bajunk oka, ami végül is, igaz. Minden totalitárius hatalom ezekből táplálkozik, mi viszont későn vettük észre, hogy nyakig ülünk benne.
Mert a választások után semmi nem változott, Mészáros ütemesen nyeri el a közbeszerzéseket, a NER alapítványai költik a közjelleget elvesztő pénzünket káderkeltető építésére, a nap ugyanúgy süt, mint eddig, csak a társadalom nagy része kapott akkora sebet, ami soha nem gyógyul be. Most szembesült azzal, hogy Orbán választásokon nem leváltható, meglátta ennek okát, és ahogyan kiveszett belőle a remény, eltűnt a szolidaritás is. Mindenki visszament a barlangjába, és onnan nézi az egyre inkább ellenségessé váló világot, ahol a jellemtelen senkik a megalázottak és megnyomorítottak segítségével csűrdöngölnek a hatalomban. Ilyen lehet a pokol. Vagy ilyen is.
Vélemény, hozzászólás?