Csámpás karate a budi tövében

Csak nem bír véget érni ez a nyamvadt választás. Pedig már akkor lefújták, amikor el sem kezdődött, sőt, ha igazán belegondolunk, voltaképp a 2010-es kétharmad után látni lehetett 2022 áprilisát két előjelből, amikor korábban a kedves vezető egyszer azt találta mondani, csak egyszer kell nyerni, de nagyon, a sokak által már méltatlanul elfeledett Mikola elvtárs pedig úgy látott a jövőbe, hogy azt találta mondani, a határon túli szavazatokkal húsz évre bebetonozza hatalmát a Fidesz. Ha úgy vesszük, tiszta happy, hogy ebből tizenkettő már letelt, ha másképp, akkor pedig ez kivégzésünk rövid története.

Érdekes szombatunk volt tegnap, ami mára szintén történelem már. A finiséhez érkezett a szavazatok számlálása, és a végeredmény szinte percenként változott, mint egy jó befutó a lovin. Volt kis magyar Belarusz azzal, hogy a levélszavazatok kilencvennégy százaléka a Fideszt támogatta, aztán némi üde fuvallat belengése, hogy a külhoniak összeszámlálása után pedig az ellenzék gyarapodott mandátumokkal (de a kétharmad maradt). Így ingott előttünk a bizonytalan – de bizonyos szempontból teljesen determinált – jövő, miközben Gyurcsány és Márki-Zay egymást ekézte.

Szép az élet, vagy nem. A bájos oldala például, hogy a Momentum Hadházyval karöltve, mint valami naiv óvodások – egyébként nagyon derekul – kikötötték, hogy ők bojkottálják az országgyűlés alakuló ülését mindaddig, amíg annak (ami voltaképp a Fidesz, és ez valahol iszonytató) működésében valami demokratikus minimumokra nem kapnak garanciát. És ha kapnak? És ha kapnak? Kérdezzük kétszer is elképedésükben, és nem azért, mert az óhaj, a vágy olyan ördögtől való lenne, és még az is előfordulhat, hogy ígéretet csikarnak ki, ami azonban nem fog sikerülni.

Kétségeink okaként elég utalnunk arra az orbáni kijelentésre, miszerint ne azt nézzük, amit őméltósága mond, hanem amit tesz. Innen nézvést tehát a mi jámbor naivjaink kaphatnak akármilyen ígérvényt, be azokat soha nem tartják, és ez az egyik. A másik pediglen, hogy egészen nagy valószínűséggel a mérhetetlen választói felhatalmazásra mutogatva azt mondják nekik, pofád befogod, örülj, hogy luk van a seggeden. Ez tényleg örömteli biológiai állapot, de egy demokratikus ellenzék működéséhez kevés. Ilyen tehát nem lesz az alakulni készülő parlamentben.

Ez már a választás éjszakáján bizonyos volt, amikor láttuk jönni az úthengert, kormányánál Orbánnal a kezeslábasában, és ami ide is ért, kiterítve és szétposszantva mindent, ami az útjába került. Ábrándozni a harcos ellenzéki létről lehet, de fölösleges, nem ott fognak eldőlni a dolgok, de ránézve országunk állapotára, az übermensch tudatban megerősödő fideszistákra, az apátiába süllyedt ellenoldalra, máshol sem történik semmi. Nem is fog, ledarálásunk tehát folytatódik, és még csak a hangunkat sem lehet hallani majd az ólommal bélelt pincéből.

És mégis vigyorgunk ma mint a tejbetök, mégpedig a Mi hazánkon, Toroczkain és bájos, könyvdarálós nején, akiket a történelem hozott számunkra kihagyhatatlan vigyorgási helyzetbe. Ez a mancsaft szavaiban még a Fidesznél is magyarabb, külhoni véreinkért aggódó, most mégis velük akadt bajuk. Toroczkai pártelnök kijelentette, nem fogadják el a választás végeredményét, míg a szavazatokat újra nem számolják. Elvettek tőlük egy mandátumot a levélszavazatokkal – mondja ez a Toroczkai, és a marosvásárhelyi szavazólap mizériára – kidobás, elégetés, etc. – mutogat felindulásában.

És ehhez joga is van. Viszont így egészen mókás az egész, felhőtelen derűt okoz, hogy épp Toroczkai és épp a levélszavazatokra hivatkozik. Hány éve pofáztuk ezt, hogy ez így nem komilfó, de eddig azt mondták, nem vagyunk magyarok. Hányszor mondtuk, hogy aki nem itt él, az ne szavazzon, pláne ilyen ellenőrizhetetlen módon. És éppen a mihazánktól kaptuk mindig hogy „kitagadjuk a nemzettestvéreinket”. Hogy „rohadékok voltunk a gyalázatos népszavazás miatt”, ahol arra voksoltunk, ne járjon szavazati jog az állampolgárság mellé. Most épp széttárom a karom. Na, ugye.

Na, ugye, mint miniszteres urunk már rég szállóigévé tette a bizonyítás szavait a semmire mutogatva, és ez épp helyénvaló is. Mert ránézve itt Toroczkaira, Gyurcsányra, Márki-Zayra és a lehetetlent (mármint demokráciát) követelő Momentum-Hadházy duóra, mindannyiuktól megkérdeném, hogy tudják-e, hol is élnek. A NER-ben, kedveseim, a NER-ben, egy gólemmé növő Fidesz-el egy fedél alatt, egy ledönthetetlen monolit szoborral, ami maga Orbán. Másnak itt levegő nem volt, nincs és nem is lesz. És újólag utalnék az örök bölcsességre, amely arra int, hogy örüljél a luknak a seggeden.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum