Ha Szijjártó nem mondja, eszembe sem jutott volna, hogy a Fidelitas huszonöt éves. De szóba hozta, mert a Párt keltetője tisztújítást tartott, ahogyan az atyák egy hete, és ezen szónokolt a külügyminiszter egészen különös dolgokat emlegetve, amitől elgondolkozott az ember, és úgy megszállta az undor, akárha Roquentin urat Bouville-ben, amikor felemelt a földről egy szaros papírdarabot. Ugyanazok a tébolyult tüzek égtek itt is a szemekben, mint ott, a nagyoknál. S már az, hogy a külügyminisztert küldték a fiatalokat lelkesíteni, felér egy vallomással.
Ugyanis nem egyebet üzen a friss húsoknak, hogy lám, nem kell különösebb tudás vagy szakértelem, hűség szükséges és gátlástalanság, s ettől legott kaphat olyan beosztást az ember, ahol kedvére leordíthatja fél Európa fejét, és két röpcsivel kirándulhat a tatárok földjére és a kipcsakokhoz. Valljuk meg, ábrándos fiataloknak, akik keresik a helyüket a világban, csábító az ilyen. Hogy helikopterrel szaladjanak ebédelni, s ha azt mondanák, más vágyai is lehetnek egy, a felnőttségbe forduló organizmusnak, fájdalmasan kell kijelentenünk, hogy nem, nem igazán. Az ilyeneknek nem.
Az a helyzet ugyanis, hogy aki ifjan, önszántából beáll akármely párt előszobájába, másért azt nem teszi, mint karrier reményében. Régebben erővel terelték a KISZ-be az ifjúságot, de olyan is akadt, aki önszorgalomból állt be, ők lettek a KISZ titkárok, ifjúgárdisták és más, velejéig romlott alakok, akik e módon igyekeztek a felnőttek hatalma felé. Ilyenekből pedig rengeteget találunk a mai Fideszben. Másból sem állnak szinte. És lám, itt az utánpótlás. Mert ma senkit akarata ellenére nem kényszerítenek sehová, ha tehát pártosdit játszanak, maguk keresik a romlást.
A Fidelitas út a karrier felé. Azt láthatják ezek a fiatalok, ha kellően hűek és alázatosak, ha megfelelnek a nagyok elvárásainak, még törvényt is módosítanak miattuk, hogy elnyerhessék a magas hivatalt. Nem kell egyebet tenni, mint a lelküket eladni, és akik ma, illetve tegnap a kongresszuson szájtátva hallgatták Szijjártót és az összes többi, nekik üzenő öreget, ezen az aktuson már rég túl vannak. Állnak a gazdi előtt, és azt kérdik minduntalan, mit parancsol nekik az édes, mi az, ami lelküket ki kell töltse. És ezek a parancsok olykor furák.
Szijjártó tegnap, az üdvözlő beszédben arra ragadtatta magát, mert fingja nem volt, mit is mond, hogy „a Fidelitas stabil értékrendje lázadást jelent az Európát, sőt az egész világot uralni akaró liberális mainstreammel szemben.” Ez már döfi. Érteni véljük, mit szeretne közölni a tarajos, de nem az sikerül neki, hanem egészen más. Szijjártó olvasatában az a világ, hogy a megkövült kereszténység jelenti a forradalmat a szabadságszerető világ ellen. Ez nem lázadás, mint ahogyan külügyminiszterünk tételezi vagy vélelmezi, hanem gyöpösödés, múltba fordulás és penészszag.
Másképp, mint karriervággyal, nem magyarázható az, hogy ezek a fiatalok a természetes ösztöneik ellen élnek, hogy önként betagozódnak egy avas szagú hierarchiába, ahol bimbózó ifjúságukban mást nem várnak el tőlük, mint a rajtuk kívül álló világ gyűlöletét, amit szorgosan gyakorolnak is. Előállnak olykor szellemesnek hitt gyalázkodásokkal, amivel mást nem bizonyítanak, mint a bennük megbúvó szellemi és lelki sivatagot, s innen nézvést az ilyen ifjúkor borzalmasnak nevezhető. Ezek a gyerekek tudatmódosító lágerben élnek, bár önként mentek oda.
Nagy valószínűséggel a Fidelitas tagjai azért adják fel a személyiségüket, és lesz belőlük nyomorult egyenmassza, hogyha nagyok lesznek, ők is szijjártók lehessenek. Szijjártó azonban nem lehet mindenkiből, így az ifjúkor lejártával és végleg a felnőttek világába lépvén ott maradnak kiábrándultan, s mivel az összes tudás, amit a Fidelitasban magukra szedtek, az ellenérdekelt fél mocskolása, ott állnak majd tömegével a kiábrándult, kopaszodó genyók, csalódva mindenben és mindenkiben. Belőlük házmesterek lesznek, lenyalt fejű csinovnyikok vagy kocsmában könyöklő kötekedők.
Erre dresszírozza őket a Párt. Már tegnap is gyakorolták, hogy kit engedhetnek be és kit nem, kivel lehet szóba állni, kivel nem, és kinek kell ütemesen tapsolni. Kiábrándító egy bagázs, de nekünk legyen mondva, semmivel sem rosszabb az egy héttel ezelőtti gyülekezetnél, amely Orbánt választotta istenéül. Ha ezek a tegnapiak nagyok lesznek, átkerülhetnek abba a körbe, eggyel közelebb a kondérhoz, csak az a sajnálatos, hogy nem látják magukat kívülről. Ha lenne ilyen készségük, és pislákolna bennük valami a fiatalság bohóságából, zokognának.
Ilyen azonban nem történik. Szűkre szorított ajkakkal igyekeznek megfelelni az elvárásoknak, amelyek huszonöt évvel ezelőtt, az alapításkor egészen mások voltak, mint most. Egy maradt csupán. Hogy míg az alapító atyák arra szövetkeztek annak idején, hogy leigázzák az országot, és a puccsot végre is hajtották, ezek a maiak, hiába ábrándozik Szijjártó, már nem lázadnak, mert azt csak ellenük tehetnék. Ezek a maiak csak nyálcsorgatva várják a koncot, amit a szolgaságukkal kiérdemelnek. Iszonyú egy életük van, és nem is tudnak róla.
Vélemény, hozzászólás?