Kampány

Mintha maga a lenyugvó nap álldogált volna a falu közepén, olyan narancssárga dzsekiben nyomta a csengőt a falu közepén egy középkorú férfi, kezében mappa. Frissen borotvált volt a férfi, illatozott, mint egy bazsarózsa, haja élesen elválasztva, a dzsekin pedig Fidesz logó, hogy mindenki láthassa és tisztában legyen, kivel is áll szemben a magyar ugaron.

A ház kertjének mélyéből, ahová becsöngetett, észvesztő kutyaugatás hangzott, és már porzott is a kiégett udvar, ahogyan a komondor száguldott, hogy megegye az érkezőt, vagy legalább egy darabka máját a belsejéből.

Nyikorgott a kulcs a ház ajtajában, mielőtt föltárult, amikor viszont kinyílt, svájcisapkás, ősz-borostás férfi – már megmártózva az öregkorban – tűnt elő, lábán gumicsizma, szeme csipás és véreres, arca napbarnított, és üdvözölte az érkezőt a kerítés felé haladtában, de föl se nézve, hogy kit vagy kiket fogad kedvesen.

Rámordult a kutyára, hogy takarodjon, feléje rúgott, de az állat kiröhögte, és két lépéssel hátrébbról ordított, miközben a férfi mondta azt az Isten hozottat, ahogyan mifelénk fogadják a váratlan látogatót, hogy ki az anyám picsája nyomja azt a kurva csöngőt ilyenkor.

Így ért a kapuhoz, ahol végre fölnézett a földre szállt napra, és nyájasan üdvözölte őt:

– Maga meg ki a rosseb – a dzsekis viszont nem jött zavarba, és egyből vágta rá.
– A maga országgyűlési képviselője.
-Azt mindenki mondhatja – jött a válasz, de a dzsekis nem jött zavarba, bemutatkozott, a kezét nyújtotta, amit a vendéglátó nem fogadott el, sőt, támadásba lendült.
– Ha már az, akinek mondja magát, csináltassa meg az utat maga mögött, ott az a luk már tíz éve, a malacok is kitörik a bokájukat benne. Meg a buszok is alig járnak a városba, orvosunk nincs, a bolt bezárt. Ezért jött? – szegezte a kérdést végül a jövevénynek.
– Nem.
– Akkor meg mi az anyám valagáért.
– Hogy írjon alá egy petíciót.
– Krumplit hozott? – ezt kérdezte a házigazda, amitől a jövevény elképedt.
– Miért hoztam volna? – csodálkozott nagyon, de jött is a válasz.
– Amikor valamit alá kell írni, mindig szoktak adni egy necc krumplit. Igaz, hogy a fele rohadt, a disznókkal kell föletetni, de legalább valami.
– Tavasszal majd kap – állt neki ígérgetni a dzsekis, és elszállóban volt az önbizalma, ami akkor még nagyon benne volt, amikor becsengetett, de kísérletezett tovább – Itt ez a petíció….
– Mi a rosseb az a petíció? – érdeklődött kedvesen a házigazda, de a dzsekis már megemberelte magát.
– Hogy maga tiltakozik az ellen, hogy a Gyurcsány visszajöjjön.
– Hova vissza? – horkant fel a svájcisapkás – Itt ugyan soha nem is járt. Meg egyáltalán ki az a Gyurcsány? Ő nem csinálja meg a lukat az úton? – élénkkedett már a házigazda.
– Ő vette el a maga nyugdíját – vitte be a gyomrost a képviselő, de emberére talált.
– Nekem ugyan nem. Nekem maximum a Mariskám veszi el, csönget a Jenő postás, hogy hozza azt a nyamvadt nyugdíjat, már lohol a nyakamba a kapuhoz. Máskor csak rimánkodik, hogy a dereka meg a lába, hogy alig bír járni, nyugdíjkor bezzeg röpül, mint valami lúd, és viszi a pénzet. Mariskám meg nem a Gyurcsány így ránézésre – zárta rövidre a dolgokat.
– De tudja-e, hogy most novemberben kap plusz nyolcvanezret?
– Oszt kitűl? A postástól? Mert ő hozza nekem, ugye.
– Na de, ki adja a postásnak azt a pénzt?
– A főpostás?
– Orbán Viktor.
– Ő ismeri a Jenőt, a postást? Sose mondta a Jenő.
– Nem.
– Akkor hogyan adja neki a pénzt?
– Sehogyan, csak, na, mindegy… – adta föl a dzsekis – csak írja alá a petíciót.
– Mit petíciózik itt nekem? Ha ez a Gyurcsány – ahogyan mondja – vissza akar jönni, ha aláírom, mért nem jön? Megmutatja neki az aláírást, aztán meggondolja magát? – mondta a házigazda, és látszott, hogy a látogató nem volt fölkészülve a józan, paraszti észre.
– Ha aláírja, tavasszal megcsinálják az utat a malacoknak.
– Ne a malacoknak csinálják, hanem nekem, de tíz éve ígérik, és nézzen maga mögé – a képviselő hátra nézett, amivel csak a kétségbe esését leplezte, és úgy érezte, tehetetlen.
– Küldetek magának krumplit, ha aláírja.
– Rohadtat megint, ja.
– Nem, szépet.
– Aztán mikor?
– Holnap – adta fel a dzsekis.
– Na jó, megegyezhetünk. Holnap visszajön, hozza a krumplit, és aláírok, addig semmit se. Így jó lesz? – adta elő a feltételeket a svájcisapkás.
– Jó – hunyászkodott meg teljesen a képviselő, és indult a következő házhoz, ahol már várták, mert az ablak mögül figyelték az alkut, elhatározva, ha a szomszéd egy necc krumplit kért, akkor ők legalábbis kettőt fognak.

Mert ilyen ez az élet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum