Hollik, egó, szuperegó

Hollik igazgatót minden bizonnyal ki kellene találnunk, ha nem volna. Ámde van. Orbán levette a mázsás terhet a vállunkról azzal, hogy kommunikációs igazgatót csinált belőle, és Hollik kommunikál is, ahogyan az tőle telik. Bár meg kellene kérdezni a kommunikáció szót, mit szól ahhoz, amit Hollik igazgató tesz vele, de nagy valószínűséggel elakadt a lélegzete. Jó ez az antropomorfizálás, kifejezőbbek tőle a dolgok, és minden bizonnyal Hollik igazgatóra is ráférne ugyanez, hogy emberi alakot ölthessen, mert momentán paca kinézete van. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ez a manus nem magában valóan érdekes, hanem az egyesben megbúvó általánosként mint alapvető esztétikai kategória, másképp, mint a Fidesz-agy leszedált arcehtípusa.

Innen is kitetszik, nem a húscsomó Hollik a baj, hanem a benne megbúvó Orbán ősvalami. Másképp Ősvalami, Freudi terminológiával, a hömbölgő tudattalan, vagy Id, de, hogy a keresztény Hollik igazgató is értse, az őskáosz, magyarul tohuvabohu. És most, hogy megismertük Hollik igazgatót mint hömbölgő ködöket, lássuk ennek megnyilvánulási formáját, manifesztálódását mintegy, ami maga Gyurcsány. Minden mindegy, hogy mi történik, nap süt vagy homályló északi fény borong, Hollik tartalmaiban ott bolyong az örökkévalóság: Gyurcsány. Minderre a következtetésre az sarkallt, hogy láttam direktor elvtárs szösszenetét a miniszterelnök-jelölti vitáról, ahol a résztvevők karjaikat, kezeiket Ferenc fején nyugtatják.

Nem egy Michelangelo Sixtusban. Egyáltalán, azon túl, hogy Gyurcsány, az üzenetet sem igazán értjük, csak annyi látszik belőle, hogy Holliknak erre telik, erre futja mintegy a képességeiből és készségeiből, ami középső csoportban az oviban elmegy, habos kakaót azonban ott sem adnak érte. Így nem igazán értjük, mi is ez. Ám, ha már megidéztük Zsiga bácsi szellemét az iddel, egóval és szuperegóval, amely szintek a tudat más más állapotját mutatják a tudattalantól a tudatosig és tovább, Hollik műalkotása a pszichiáternek azt mutatja, hogy ezek összemosódtak. Hollik feje egy öblös fazék, amelyben Orbán kavargatja a félelmeit, ezt azonban kommunikációnak nevezni delikát, s mint említettem, maga a lexika is tiltakozik ellene.

Visszatérve magára a műre, Lukács György zenéről adott definíciója tolul fel, miszerint az „meghatározatlan tárgyiasság” volna, lefordítva, hogy keletkeznek bennünk képzetek a zene hallatán, mégsem látjuk a virágos rétet Vivaldi muzsikájára, hanem annak csupán égi mását érezzük birizgálni a zsigereinkben. Holliknak ilyen zene Gyurcsány. A hangalak, annak kimondása, a képe, s ha volna szaga, az is, meghatározhatatlan tárgyiasságként pánikot kelt, amitől viszont egészen materiálisan Hollik igazgató beszarik. És mint valami totemista vallás képviselője, elkezdi a képmását gyártani azzal a fals hittel, hogy attól hatalma lesz felette. Téves álláspont, hogy ez bekövetkezzék, Gyurcsány még dobogó szívébe kell harapnia.

Bővebb információkért az őserdők mélyin elfeledve élő törzsekhez kell fordulni, vagy Orbánhoz, aki régebben egyfolytában dakotázott. Nem telt el olyan nap szinte, hogy ne hallottunk volna tőle – igaz, maga költötte – indián közmondásokat. Most, hogy keresztény, az evangéliumokból várnánk bölcsességeket, de olyat ő nem olvas. Igaz, Hollik sem. Nem hiányzik neki, nekünk meg Hollik, ez így egyben pedig a világűr hidege és a benne lévő vákuum, ami azonban nem tökéletes. Most már látjuk ezt a Hollikot, de funkcióját a világban nem. Nem tudható, mivégre van ezen a földön, a Teremtő rossz kedve vagy egy részeg órája mutatkozik, de nem győzöm ismételni, hogy ebben az egészben a kommunikációs igazgató mint archetípus fogott meg.

Másképp mesélve a dolgokat, ilyen mind az összes. Nem mondanék neveket, mert akkor újólag abba a hibába esnék, hogy az olvasó azt hihetné, az egyes emberről mesélek mert pikkelek rá vagy más ok miatt, holott az általánost szeretném megmutatni, ami összefoglaló nevén Fidesz. Ez a Hollikban bimbódzó őskáosz, ami bugyog, és különféle emberi alakokat öltve – Varga, Kovács Novák, Rétvári és valahány név a naptárban – kibukik belőlük a lényeg, a lényegük: Gyurcsány. S ha már Hollik a kommunikációs igazgató, akinek az a feladata, hogy az üzenet célba érjen, elmesélem neki, nem fog. Momentán egy galerit látunk, akik reggel, délben, este, szarás előtt vagy után csak annyit bírnak: Gyurcsány. Fiúk, ez így nem fog menni. Ha mégis, akkor megérdemeljük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum