Érdeklődve figyelem, ahogyan a nemzeti fiúkról és lányokról olykor lecsorog a pátosz, és itt maradnak nekünk a fönnakadt szemeikkel csupaszon és ostobán. Röhejes, amit előadnak, ami kezdődött nagyon rég az egy a tábor egy a zászlóval, folytatódott a hajrá Magyarország, hajra magyarokkal, erre rápakolódott a malomkeréknyi kokárda, a véget nem érni akaró éjszaka, ahogyan a talpaik egymásra léptek Nélküled, a bocskai meg a Dunán ringatózó korona, az alaptörvény asztala és a mimagyarok. Most meg már Mátyás seregét „nyomta” Bécsnek büszke vára – ahogyan egyetlenünk citálta a Himnuszt a maga egyszerű módján a kantáros rövidgatyájában, ülj le Viktorka, egyes.
Orbán Viktor a pénteki Kossuth-szeánszon idézte a Himnuszt, mint aki ezt is tudja, aztán mégsem. Hibázni mindenkinek szabad, legfeljebb röhejes lesz, hogy nem okosabb, mint egy ötödikes. Úgy pedig különösen, hogy a fentebb fölskiccelt nyálcsorgató nemzeti pátosz közepette az ország miniszterelnöke nem tudja hazájának himnuszát, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, fogd meg a szotyolám. Nem akarnám én ebbéli hiányosságait felróni minielnök elvtársnak, de ami nem megy, nem kellene erőltetni, például verseket citálni és országot vezetni, járjon inkább meccsre, az megy, az testhez álló. Viszont kitetszik a sorozatos kudarcokból, hogy minielnök elvtárs egy nemzeti színű lufi.
Tartalom nélküli forma, nagyhangú és kiüresedett senki. Nem először, próbál versekkel operálni, a legemlékezetesebb az volt, amikor Szabó Lőrinc szerelmes versét – „Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom” – elborzasztó kommunista terrort vizionálva a sorokba idézte. Így jár, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, kommunisták, brüsszelek, gyurcsányok, sorosok. Ez is egy szint és világlátás, ha egy falusi párttitkáré is. Ők is szokták mondogatni az ünnepeken nyomatékot kívánva adni ostobaságuknak, hogy „ahogyan a költő mondja”, „nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell”, és ezzel minden április negyedikén vagy november hetedikén megvolt az ünnep fénye.
Orbán lelke az övüké. Megvan a kalapja hozzá, és csak azért nem integet dísztribünről, mert még kifütyülné a szeretett népe, dudálna neki vagy festene a flaszterra jachtparkolót, de diktátorok a valósággal találkozni nem szeretnek. Ülnek a Kossuth stúdiójában, és a jön ki belőlük lelkük éjfekete tartalma, ábrándjaik és hazugságaik, pitiáner ostobaságuk, a népek pedig elalélnak a gyönyöröktől. Már, akinek vannak ilyen hajlamai, de akad bőséggel belőlük. Az, hogy belehibáz egy versbe a kedves vezető, szót sem érdemelne, ennyit tud, ez a szintje, de, azért, hogy a Himnuszt nem tudja, az necces. Mátyás seregét „nyomta” Bécsnek büszke vára.
Meg kellene Kérni Káslert, hogy ezt is legózza össze neki. Mindebben a sűrűben azért meg kőne kérdezni a nemzetvezetőt, hogy ki a magyar vagy mi a magyar, netán a nyelvet sem ismerő, disznóólba bejelentett ukrán, mert neki ez a nívó talán megteszi, nekem viszont egyáltalán nem. Ott tartunk egyébként és immár, hogy karikatúra lett az ország a nagy nemzeti öntudtában, egy Ludas Matyi lapjain tengetjük a napjainkat élünkön egy vezérmagyarral, akiben valami ködök vannak, hogy volt valaha egy ország, aminek az élire került, de elveszejtette. Egészen lehangoló képet mutat Orbán szellemi és testi valójában, voltaképp ő is csak egy karikatúra már.
Nincs mondanivalója a számunkra, de nem azért, mert mindent elmesélt volna már, hanem, mert soha nem is mondott semmit. Harminc éve handabandázik, magyarázza a magyarázhatatlant illiberalizmussal és kereszténydemokráciával, jövőképe nincs és nem is létezett, látszatai voltak, hogy ne ő nyerje a legtöbbet, tartalom nélküli nemzeti pántlikája volt, üres pátoszok, voltaképp egy csicsásan csillogó látszatvilág, amiben semmi sincs. Vákum. Mára véget nem érő, tartalom nélküli monológ a manus, akit a százmilliárdokért fönntartott médiája tart életben, anélkül elpukkan, mint egy rossz szappanbuborék. És az összes csinovnyikja ugyanilyen. A pőre hatalmukon kívül semmik. Lehangoló.
Vélemény, hozzászólás?