Szép dolog az emlékezet, ám nem mindegy, mire emlékszik az ember, s pláne hogyan. Ez az első tétel. A második pediglen Störr kapitány apukájának intése kisfia felé még annak kapitánnyá válása előtt, tehát klottgatyás korában, miszerint: légy nagyvonalú. Mert ilyen készség nélkül élni nem lehet. Efféle habitus híján átharapjuk embertársunk torkát, kinyomjuk a szemét, s ami rosszabb, egy pokol lesz az életünk, midőn lovaglunk az értelmetlenségeken. Mint most a DK-s Szabó Zoltán, aki Karácsony Gergely azon mondatára, miszerint ő mondta ki a parlamentben először Simicska Lajos nevét, szuszogva nekiállt sürögni, hogy nem is, nem is, hanem ő.
Mintha nem volna teljességgel mindegy, ki vette a szájára Simicska előbb bűnös vagy szent nevét. Vannak a rögös életben lényeges és lényegtelen dolgok, ez épp nem az, s ilyen hozzáállással a DK-s Szabó Zoltán csupán egy aktatologató csinovnyik, bár nem ismerem a habitusát, de ezek után már nem is kell. Tegnap olvastam több dolgozatot is, nyilatkozatokat, komoly, megfontolt véleményeket magukat okosnak hívő emberektől, hogy Orbánnal tárgyalni nem lehet, a Karácsony-féle „selymes fordulat” halálra van ítélve. Most álljak neki hőbörögni, hogy tíz éve magyarázom ugyanezt, hogy enyém az érdem, kérem a simit a buksimra? Ugyan. Ülök a dombon és nézgelődök.
Szabó előbb simicskázott mint Karácsony, én előbb fasisztáztam mint akárki, ettől még nem kérek repetát a habos kakaóból, és nem is visítozom, hogy én voltam a hős, mert minek. Störr kapitány apukájának intése a nagyvonalúságról azt jelenti, hogy képes legyinteni az ember, enélkül csak fontoskodó, nyüzsgölődő manus lesz, aki tolakszik a sorban, és a végén a legzsírosabb falatot akarja. A dolgok így kezdődnek el, hogy elveszünk az értelmetlen részletekben, aminek elborzasztó voltáról az én drága szomszédom tesz tanúbizonyságot napra-nap, aki odáig jutott, hogy képtelen elmondani mi történik vele, vagy mit szeretne, hogy történjen.
Az, hogy egy órára valahová elmegy, öt perces értelmetlen történetté válik, valahogyan így: az egy órási temetői bussza menek az Irénhöz, tudod, akinek a férje a tanácsná dógozott régebben, a hugának a lánya meg pincér, de a kocsma már bezárt, három unokája van az Irénnek ilyen jól ivós nő volt de már nem iszik, na az egy órási temetői bussza megyek hozzá, ismered az Irént, ilyen csöcsös volt régen. Nem, nem ismerem, nem mondta, hogy Simicska. És elrémülten látom, hogy a nagy ellenálló felhorgadásban mindenki ilyenné válik, s ami baj ennél nagyobb, kockás füzetben tartják számon az érdemeket, ki, hol, miért és mennyit simicskázott. Nem lesz ennek jó vége egyáltalán.
Mondom, hogy légy nagyvonalú. Bölcs ember volt Störr kapitánya apukája, csakhogy ő volt az is, aki a halálos ágyán összegezte az életét és viszonyát a világhoz, valamint az abban lakó emberekhez ekképp: „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon – mondta, és csendesen elhunyt.” – Vonja meg a mérleget Störr kapitány apukája Milán bácsi csudaregényében (A feleségem története), és az életből levont tapasztalatokat is ebbe a kupacba rakja. No de, eddig az elbocsátó szép üzenetig is el kell jutni, ami viszont csinovnyik lelkülettel nem megy. És ők vannak többen, mennek a bussza az Irénhöz, aki jó ivós csöcsös volt valaha. Így nem lesz egy órára odaérés.
Miheztartás és elgondolkodási feladat kijelöléséül Hábi Szádi bölcsességét mutatom: „Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.” – Szeretném ezt a forradalmárok figyelmébe ajánlani ahelyett, hogy Karácsony angolját kutatják, és versenyeznek azon, ki mondta előbb: Simicska.
Vélemény, hozzászólás?