Kocsis Máté és a megvetés

Tegnap megtudtuk, hogy Gyurcsány az új Báthory Erzsébet. Ám ő nem is szűzleányok, hanem egyenest nemzetünk vérében feredőzik, míg azonban a kedves vezető arra intett olcsó, Operett-púderes ábrázattal, hogy „a pártpolitikának nem szabad elsőbbséget adni a nemzet ügyei elé”. E kettő között éljük a nyomorult életünket, míg meg nem halunk a kínai lélegeztetőn szürcsögve. Nem tudom, kiérezzük-e a kedves vezető mondatából, szintaxisából és szókészletéből a reformkor ízét – „a nemzet ügyei elé” –, ezt maga Széchenyi sem mondhatta volna szebben, amikor egy évi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalakítására.

Különbség csak két darab van: a mi minielnökünk szétveri a tudós társaságot, és maga teszi zsebre a nemzet egy évi jövedelmét. Viszont a baloldal, mint a nemzet ótvara. A minielnök még azt is megjegyezte ugyanis falvédőre kívánkozó aforizmájában, hogy a nemzetért való permanens dolgozás és aggodalom pátoszát nekik is meg kellene érteniük, ámde – sejtette púderbe bújtatott véreres szemeivel – ezt nem teszik. A baloldal nemhogy feledi a pártpolitikát, odahagyja mintegy, hanem épp lubickol benne. Csak a hatalom érdekli, és a nemzet életére tör, mint évtizede tudjuk. Ráront nemzetére, hogy hívek maradjunk a bevett szóhasználathoz.

Itt van mindjárt ez a Gyurcsány, akit Kocsis Máté megvet. Sőt, egyre jobban vet meg, hogy ez a Gyurcsány már egészen aprócska a permanens megvető tekintettől. Nem lennénk Gyurcsány helyében, ha egy Kocsis Máté veti meg az embert, akkor nincs maradás ezen a földön, az ember nyüszítve menekül Kocsis Máté eszelős tekintete elől. Vagy pediglen nem. Node mért veti meg Kocsis elvtárs ezt a Gyurcsányt, az itt a dolog, már majdnem hangszórót érő feladvány. Elsőként történelmi távlatok miatt. Hogy ugyanis – mint ez a Kocsis előadja – az anyukájának a haverjaival 2006-ban „gumilövedékek záporában kellett menekülniük”.

Amit akkor feltehetőleg a Gyurcsány zúdított a kedves mamára enkezével. Rossebeket. Ám egyrészt, mit keresett a kedves mama a csőcselék sűrejében – akik kaptak gumilövedéket, mert az alkotmányos rend megdöntésére készültek épp a mai kedves vezető felbujtására és szervezésében –, mint azt azóta tudjuk. Másrészt pediglen ha Kocsis Máté így is alakítja a valóságot, mi lehet az oka annak, hogy – mint kifejti – most meg még annál is jobban megveti, mint eddig. Ez látszik is ezen a Kocsison, ilyen megvetésbe merevedett képe van. De ez az általános fideszi fizimiska, a pökhendi megvetés ül az arcuk helyén.

Mind az összes külön-külön szarta a spanyolviaszkot, ahogyan most ez a Kocsis is teszi létrehozva egy olyan logikai képződményt, amibe bele is fulladna – rossz, ámde hatásos képpel –, ha volna hozzá esze. De az nincsen neki. Mert arra jut elsőként, hogy Gyurcsány a tornyokban álló magyar halottakból politikai hasznot húz, és egy merész csavarral azt szeretné szuggerálni, ezeket a halottakat Gyurcsány állítja elő – ahogy korábban is lövetett –, kitépkedi a nyugdíjasokból a katétert, kihúzgálja a lélegeztetők zsinórját a konnektorból, kiveri az orvosok kezéből a vakcinát, ilyenek. És ezt a romlást Kocsis elvtárs összegzi is.

„Amit most tett és tesz, az még bűnösebb, még gonoszabb, még aljasabb dolog. A felelősség pedig egyszemélyben az övé”. – Rossz hírem van. Rendeleti a kormányzás, aminek az elején a kedves vezető meggondolatlanul kijelentette, hogy innentől mindenért vállalja a felelősséget, ami dőreséget azóta már erősen bánhat. És úgy is tesz, mintha ez soha el sem hangzott volna, ám azonban igenmégis. És most, hogy eláradt a kín meg a halál, az egész kompánia kenegeti szét Orbán és a saját szarát. Ma már nem csak Gyurcsány, hanem az orvosok, sőt, az istenadta nép is bűnös a kudarcukért, amit Kocsis a gumizáporban menekülő anyukájának képével turbóz fel.

Nem kéne a kedves mamát a történetbe hozni, mert még rossz fény vetül rá, és megbánja, hogy ilyen fia van. Ezt egyébként mi is erősen sérelmezzük, de majd helyre állítjuk a világ rendjét. Egy a félés csupán, hogy az ilyen kocsisok akkor is fölszedik majd a kockakövet, és azt várják el, hogy ezért az ember megsimogassa a buksijukat. Hát nem. Mint ahogyan jelenleg sincsen semmilyen pozitív érzelmünk, ha ránézünk az egyre nagyobb ábrázatára, összegezve viszont azt a tanulságot, hogy ez a Kocsis kit vet meg és nem, egyáltalán, hogy ezen a világon van, teljességgel érdektelen. Ő maximum egy pörsenés a világ ülepén.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum