Számmisztika

Most képzeljük el, midőn Tállai elvtárs tépelődik az ő lelkében, hogyan fejezze ki hűségét a Párthoz és “Ő”hozzá. Hogyan is bizonyíthatná, hogy együtt dobban a szíve, vagy nem tudom, minek kell történni még, amikor szervilis csinovnyikká válik az ember. Nincsen nekem ehhez moslékom. De lennie kell ennek egy lejtmenetes lélektanának, amikor szétmállik a manus személyisége, és föloldódik az arctalan, ámde degenerált tömegben. Mondjunk valami örömteli nagyot a talpasjobbágyoknak – gondolja ez a Tállai, midőn változik át arctalan, ámde degenerált tömeggé –, abból baj nem lehet. Dehogynem, mindenből lehet baj, csak amikor a szervilis csinovnyik az élet napos oldalán feredőzik, hajlamos mindezt feledni, de majd emlékeztetjük rá.

Kormányunk, s annak feje, aki tulajdonképpen egy vele, s aki “Ő”, manapság ojtásban utazik. Mindig van a sikernek valami mértékegysége, a mostani vészterhes időkben először a halottak száma mutatta, hogyan győzött “Ő”. De most, hogy ez rosszra fordult, a halottak már nem érdekesek: Isten adta, Isten elvette, segít a hit, a vérbő kereszténység, s ami “Ő”nála ebből fakad, az az elegánsan nagyvonalú gesztus, hogy ki nem szarja le, hány talpas jobbágy kopogtat a Teremtő elhasznált ajtaján bebocsátásért. Máma az ojtás tehát a diadalok kifejeződése, ebből fakadólag – mert első rangú csinovnyik – Tállai elvtárs e téren igyekszik felmutatni a diadalt, s hogy ez sikerüljön, maga elé vonja a kockás füzetét, és nekilát a tépelődésnek, rágja a ceruzáját, majd írni kezd.

Megmutatja az örömöt, az ojtásban rejtekező katarzist, ami éri majd a talpasjobbágyot, ha demonstrálja neki, “Ő” mennyi jót tett vele megint. 1.500.000 – először ennyit ír le, hogy ennyi ojtást szervezett és adott be népének “Ő”, ennyi talpas jobbágyot mentett meg saját kezűleg. De Tállai csinovnyik elvtárs elégedetlen, ezek a számok olyan snassszak, lélektelenek, meg a talpas jobbágy nem is érti, föl sem fogja. A CBA-ban a farhát akciós táblája nem így néz ki, sőt, az igazi hívek a számolásban az egy, kettő, mennyi sorozatig jutnak csak el. Ez tehát, hogy 1.500.000 nekik semmit sem mond, így egyszerűsítendő a dolgokat, Tállai szervilis csinovnyik mellé plajbászolja még, hogy millió. Így jó lesz, néz elégedetten a nagy műre, hogy 1.500.000 millió.

Hogy ennyi talpasjobbágyot ojtott már be “Ő”. Szép lett, böfizik elégedetten Tállai szervilis csinovnyik, s hogy ez ezerötszáz milliárd, azt ki nem szarja le, jól mutat, akár kék plakát is lehetne belőle. Ez a Tállai korábban a NAV elnöke volt, most meg a Pénzügyminisztérium parlamenti államtitkára, tehát mindent értünk. A számok embere, mint Matolcsy is, aki festményeket veszeget. Ezek ilyen röneszánsz polihisztorok, akik mindenhez is értenek, vagy pediglen semmihez sem. Az egészségügyis régész, az igazságügyis futballista-prímás, a családügyes meg takarítónő. “Ő” pedig félbemaradt fodbalista, viszont jól fejlett pszichopata.

Ez az ezerötszáz millió különben is csak a fele az ellopott nyugdíjpénznek, a töredéke a másképp zsebre rakott lóvénak, a talpas jobbágyok mindegyikének is van tízmilliója a párnacihában, a Kossuth téren meg kétmillióan voltak. Viszont ez a vég, amikor már a számok is elveszítik a jelentésüket. Akkor voltaképp megszűnik a valóság, feloldódik a bináris rendszerre épülő univerzum, és valami más lép a helyébe. Ez a hit birodalma. Ezt mutatja Merkely Béla rektor elvtárs esete is. Ő pár héttel ezelőtt azt mondta, a magyar egészségügy ezer lélegeztetőgépet bír el, mert ennyihez van személyzet, ennyit tudnak működtetni. Most már kétezernél jár a lelkem.

Hiába mondják neki, hogy ez képtelenség, csak mondja, hogy kétezer, Tállai az ezerötszáz milliárdot. Ilyen az, amikor a számok már nem arra szolgálnak, hogy leírjuk velük a valóságot, hanem arra valók, hogy elfedjük velük. Így is el lehet kábítani a talpasjobbágyot, hogy értelmetlen számokat vagdosunk a fejéhez, mennyi maradt a zsebében, hogy beoltottuk a táguló univerzumot. Sőt, névmásokkal, hogy mindenkit meggyógyítunk és pláne: senkit nem hagyunk az út szélén. Aztán ott ücsörög az összes magában az árokparton, rájön, hogy nincs semmije, ezért annyit is ér. Be sem ojtották, lélegeztető sem jut neki, így bambán nézi a kék plakátokat, míg meg nem hal.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Számmisztika
  1. miki1950 szerint:

    Ennek a bandának ilyen alapvetésből működik az ellenségkép felnagyítása csakúgy mint a sikerpropagandája.
    Szabályosan és mániákusan belebeszélik az emberekbe a gyereket.
    Hányingert lehet tőlük kapni annyira álságos és visszataszító ez a kényszeres túltolára a tényeknek.
    Csak egy bökkenő van.
    Kiválóan és rendkívül hatékonyan működik.

  2. Jane Doe szerint:

    Ezt a papagáj-szindrómás kommunikációt anno a fidesz szabadította ránk. Ennek két jellemzője van:
    1.: témától és érvektől függetlenül csak mondani-mondani-mondani összefüggően-és összefüggéstelenül, mindegy, hogy mit, csak elég hangos legyen, más megszólalni se tudjon.
    2.: azóta se találjuk ennek a förtelemnek az ellenszerét, az angolnán is nehéz fogást találni, elhallgattatni is csak egyféleképp lehet…, ha eljön az ideje. Mondom, ha.
    Na, ez vezetett oda, hogy ilyen tállai-kósa-ésatöbbi poliészter- vagy prolihisztor elitünk van, élén az imp…vagyis omnipotens minúrral.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum