Rosszak vagytok

Tegnap a fatornyosomban úgy álltak sorban a népek a vakcináért, mint Rákosi pajtás idején húsért. Olyan életben maradási elszántsággal, kitartással és megalázottsággal is. Szerte az országban ilyen jelenetekről jöttek suttogó hírek már napok óta, mutattak fényképeket is a várakozó tömegekről, akik a mínuszokban epekedtek a szuriért, mert valaki odahívta őket, és nem tudott mit kezdeni velük. Azokat a kósza híreket mindenki kétkedve fogadta, hogy ez a Hadházy megint szórakozik, ennek az az élete, hogy lázít a rendszer ellen. Így véli a nép, míg maga bele nem kerül a sorba, és onnan kiabál kifelé, hogy mi van itt, milyen kupleráj.

És pláne, hol van a madám. A várban csücsül. Tehát tegnap botrány kerekedett, hogy a fatornyosomban oltakozási entrópia van, éppen nem vakcina-tohuvabohu, magyarán őskáosz. Rengeteg népek álltak a nemzeti oltópont előtt a hidegben, s mondjuk forradalom vagy lázadás azért nem tört ki, mert az említett Rákosi pajtásos időkből a népek génjeibe ivódott a sorállás türelme, hogy várni, kell, ha élni akarsz. Úgy álltak sorban az alattvalók, úgy epekedtek a vakcináért, mint a fuldokló a levegőért, éppen szomjan haló egy korty vízért, éhező egy falat kenyérért. Mondom, hogy Rákosi pajtás, viszont azért mégsincsen jól ez egészen vagy egyáltalán.

Azt a tudományt, ami a dolgok összerendezgetését, mindenféle elemek működő sorrá, folyamattá, összeálló renddé és rendszerré szervezi, logisztikának nevezik. Egy egészen profán példával mutatnám meg ennek hasznát, jelesül, hogy először kakálunk, aztán törlünk segget, mert fordítva is lehet, csak semmi értelme, illetőleg barna foltos lesz aztán a bugyogónk. Nem megy a logisztika a fiúknak, pedig rendőr irányítja az egészségügyet, és katonák csücsülnek a kórházak élén, az ilyen babramunka azonban, hogy egy nyüves oltakozást megszervezzenek, mégis eltúlzott feladat. Nem a katonák tehetnek róla, a hiba rendszerszintű, egészen profánul: selejtes a NER. Cserére érett.

A NER, mint állam-, és hatalomszervező idea ott bicsaklott meg, hogy benne csupán víziók léteznek, bazi nagy kijelentések, hogy egy hét alatt tízmillió ember beoltunk, aztán úgy járunk, mint tegnap. Az ilyen nem egyedi, azt is halljuk minduntalan, hogy a zembereknek mennyire jó, menyi sok milliárdot hagytunk a zsebükben, aztán, ahogyan szálazzuk le az egyénig, kiderül, hogy ott meg semmi sincs. Így járnak a nyugdíjasok, így jár mindenki. Víziókban él a Fidesz, amelyek eltakarják előle az egyént. Igaz, ilyet látni sem akar, az liberális nyavalygás, aztán ez a kimenetel, mint tegnap. Mindig szar a vége, és ezt nevezik ők kormányzásnak, ami erős eufemizmus.

Ami nem megy, nem kellene erőltetni. Aki egy nyüves oltakozást nem tud megszervezni, az ne ordibáljon egyfolytában róla, mert nem úgy van, hogy aki hangosabb, annak van igaza, ezt a Fidesz csak hiszi. A zemberek nem azért nem kapják meg a szurit, mert a baloldal lebeszéli őket róla, mint ami a legújabb hazug mantra. A sorállásból kiderül ugyanis, az emberek szomjúhozzák a szert, csak nehezen kerül beléjük a fentebb részletezett tényállás miatt, hogy ez (is) el lett cseszve. Nem kicsit, nagyon. Ilyenkor be szokás vallani, hogy hibáztunk, elnézést kérni, és ígéretet tenni, hogy a hibát javítjuk, de ez itt a NER. Itt a népeket nyektetik a saját buktájukért is.

Mert és ugyanis a fatornyosomban megszólalt a kormányhivatal helyi vezetője mint az állam hangja, és kijelentette, a lakosok fegyelmezetlenek, ez a baj. Minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve, csak a rohadt lakosok, azok a fékek a rendszerben. Nélkülük flottul menne az oltakozás. A vízió tökéletes, jobban teljesít, és mindenféle jelszavak, ám a népek gátak a tökéletes idillben, bezavarnak, csak a baj van velük. Etetni kell őket, oltani, az anyukájuknak lenni. Pártkongresszuson, kihelyezett frakcióülésen, papíron és a rózsaszín kifestőkönyvben minden tökéletes, csak a valóság néha belezavar az idillbe. Kerülik is rendesen és kitartóan.

Viszont én nem akarnék egyfolytában bűnös lenni, ha népek lennék. Unnám erősen, hogy mindent a nyakamba varrnak, hogy türelemtelen vagyok, fegyelmezetlen. Nem úgy szeretek és nem azt, akit a Párt előírna, más könyvet olvasnék, mint amit a kezembe adni igyekeznek, más darabot néznék a színházban, és utálom a Csiki sört. Kiderülne, hogy nem passzolunk egymáshoz, az állam, a Párt és én, a népek. Végül belátnám, hogy többen vagyok. Aztán levonnám a következtetéseket, a többi pedig már a fényes jövő. Visszatérve azonban még a tegnap történtekhez, azt nem hagynám elsőként, hogy rám kenjék a saját nyomorukat, és belém verjék, hogy rossz vagyok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum