Nenne, a kommunizmus áldozata

Nenne anyám nagynénje volt. A családi viszonyrendszerben egy szóval ki sem fejezhető rokon, mert olyat nem ismerünk, hogy nagynagynéni. Így ő dédanyám lánya, nagyanyám testvére, anyám nagynénje vagy nagyapám sógornője volt, amúgy Mária néni, de nekünk csak Nenne. Hogy ez honnan került, ez a név, az titok. Az még kihüvelyezhető, hogy dédanyám miért volt Ómama, na de hogy a lánya mitől lett Nenne, már soha meg nem tudható. Egyébként kiérdemelte a nevét, minden ízében Nenne volt ugyanis, szimbiózisban élt az anyjával, a dédanyámmal, tehát Ómamával.

Tanítónő volt, amikor nagy lehetett, mert, amikor emlékeim kezdődnek róla, már egészen kicsi volt, csak a szeme óriási és huncutul vigyori. Különös szeme volt, nem látta a világot vele, hanem valami belső réteket, kerteket csak, ezért mosolygott az mindig. Akkor maradhatott így, amikor meghalt az ura még Rákosi alatt. Meg kellett halni neki, mert kulák volt. Egyszer eljöttek hozzájuk az akkori némethszilárdok, kovácszoltánok, kisöpörték a padlást Jóska bácsival együtt. Vitték őt is a búzával kolbásszal, majd pár hét múlva Nenne – akkor még Mária néni – levelet kapott a söprűsöktől.

Azzal a vigasztaló szöveggel, hogy a férje kimúlt. Nem voltam ott, ám úgy hiszem, abban a pillanatban vált Mária néniből Nennévé. Az anyjához, Ómamához költözött, s amikor én – szintén a Jura korban már – megláttam a napvilágot, együtt élt molygós szemekkel a két öregasszony. Kendőben, aprócskán, tipegve és topogva, elégedetten a világgal a vérzivatarban. Hogy hívők voltak-e, nem tudom, vallásosak viszont igen. Megvan még Nenne bibliája, ami olyan, mint egy süldőlány kifestőkönyve, minden egyes sora, betűje aláhúzva vastagon pirossal, zölddel, kékkel, hogy minden más jelentés elveszett belőle.

Csak a színorgia maradt, ami mögött bújócskát játszott Isten, aki Nennét már rég elhagyta az elhurcolt urával együtt. Viszont nem haragudott a világra, sem semmiféle kommunistákra. Anyjával együtt betűzték, hogy Kádár János ismét a körülbelül titkára lett, jóváhagyólag bólintottak, ez a hír annyi volt, mint az, ha máshol bombáztak. Nem az utcában történt, kívül esett a tér és idő még értelmezhető birodalmán, egy másik galaxis volt, amit csak mahomet távcsövekkel lehetett észlelni, de rezgései a tornácra már nem értek el. Így élt egymás tenyerén Ómama és Nenne végtelenül.

Mígnem egyszer csak Ómama meghalt. Olyan apró lett halálában, hogy zsebre lehetett volna tenni, de csak a temető nyelte el, ahová aztán Nennét rendszeres ütemezéssel vinni kellett rokonlátogatóba. Mert akkor már ott volt egy helyen az anyja, az apja, a bátyja – Pista bácsi –, a húga – nagyanyám és a sógora – nagyapám –. Csak a férje nem volt sehol sem, őt a kommunisták kaparták el valami ismeretlen helyen, de ez Nennének már nem fájt egyáltalán, mint ahogyan a többi halottak sem.

Mosolygós szemekkel ment el teljesen az esze, olykor ráborult a gázkonvektorra hálát adva valami ismeretlen hatalomnak, sóhajtva, hogy de jól befűtöttek máma. A Família Kft.-t olyan gyermeki örömmel nézte, mint Ceaușescu kivégzését, gépfegyver ropogása annyi volt neki, mint Esztergályos Cili ordibálása a dobozban. Legvégső vénségére meghízott, mindent megevett, amit hajdan a padlásáról lesöpörtek, még az ura emlékét is lenyelte, csak ült vigyorgó szemekkel, de, hogy azokkal mit látott a fényben, már soha meg nem tudható, ki nem deríthető. Mert aztán meghalt persze.

Olyan hirtelenül, minden fakszni és cirkuszolás nélkül, mint az anyja – Ómama –, a testvére – nagyanyám –, és utána a kettejükhöz hasonlatos anyám is. Olyan gyorsan ment el mind, hogy még integetni sem tudtak a végtelen felé induló vonatról, és mi álltunk a peronon, nézve a horizontba belevesző mozdonyfüstöt, amíg a föld hajlása teljesen el nem takarta az utasokat és Kharon kotyogó ladikját. Biztató mindenesetre ez a génjeinkben hordozott könnyű halál, hogy a jelek szerint nem kell majd hosszan ágyban és párnák közt, hogy nem lesz Ivan Iljics végül az emberből.

Nenne viszont férjestól és ledózerolt életestől azért jutott csak eszembe tegnap, mert Gulyás, jól táplált óvodás miniszter hörgött előírás szerint a kommunizmus áldozatairól. És, hogy senkivel szóba nem állnak, a vörös patások leszármazottaival sem, nincs bocsánat és nincs kegyelem. Ekkor gondoltam, aranyapám, akkor húzd ki a telefonkönyvedből a komcsi párttitkár ivadék főnököd nevét, és különben is mindenki kussoljon. Mégpedig azért, mert a nennék mosolyogtak, csak ezek hörögnek, akiknek fikarcnyi közük sincs semmihez sem. Csönd legyen tehát, csak a csönd.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
7 hozzászólás “Nenne, a kommunizmus áldozata
  1. kovács_ügynök szerint:

    Kezdjük azzal, hogy anno nem volt itt semmiféle kommunizmus. A balfasz prolitikusok megint rossz oldalra álltak a másodikban. Aminek a következtében 45 éves megszállás következett, ahol a bűnözők, élősködők, és az előző horti-rendszerből átmentett verőlegények ülték a tort az ország felett. A megszállót ez nem érdekelte, csak annyi, hogy az ország a tömbhöz tartozzon, és ingyen dolgozzon nekik.

    Most nincs megszállás, az ország önálló. Mégis újra bűnözők és élősködők markában van az ország. A letűnt, kommunistának kikiáltott rendszer szellemi örökösei. Akik teli torokból komunistáznak, csak ne gondolja itt senki közük lenne az akkori rendszerhez. Pedig van. Ugyanolyan bűnözők és élősködők, csak maguknak lopják szét az országot, nem egy megszálló, másik országnak… 😛

    • miki1950 szerint:

      Nemhogy kommunizmus, de előszobája, a szocializmus sem valósult
      meg kerek -e világon.
      A Nyugat Király utcai megemlékezése kapcsán írtam le kb. ugyanezt, és
      úgy eltüntették a kommentet mintha soha ott nem lett volna.
      A kutya sem tagadja a korábbi rendszerek elkövetett bűneit, de mindazt egy nem létező rendszer nyakába varrni csak a kommunistázás kedvéért talán nem kéne.
      Inkább a csönd.

      • kovács_ügynök szerint:

        Egyik volt tanárom mondta, hogy a népnek mindig azt mondták, hogy majd 300 év múlva fog itt megvalósulni a kommunizmus. Aztán, ha 300 év múlva mégse valósulna meg? Nem él addigra senki akin számon lehetne kérni.

        Az orbánék ehhez képest kispályások, olyanokat ígérgetnek, majd 2030-ra utolérjük Ausztriát. De, lehet nem terveznek élethosszig tartó hatalomban maradásra? Az átkosban, erre rendezkedtek be. Aztán, mégse jött össze. A ruszkik hazatakarodtak, csau sapija repült, mi meg itt tartunk. Újra…

        • miki1950 szerint:

          Mert amíg orbán uralkodik, ez sem fog bejönni. Nyugi, orbán is élethosszban, sőt, az idők végezetéig gondolkodik!
          Az idióta agyát elöntötte ez a rögeszme. Ezért legfontosabb neki a kiccsalád gazdagodása.

  2. trabant szerint:

    “hogy a lánya mitől lett Nenne, már soha meg nem tudható.”

    Talán így: Nagynéni –> Nénje –> Nenne (valamelyik gyerekszáj torzításával).

  3. steinamanger szerint:

    Igényes írás, öröm olvasni. Köszönöm.

  4. cyr45 szerint:

    Hasonló rokonsági fokú (nagyanyám nővére) volt Nenike.
    Ezek a nevek, úgy látszik, egy tőről fakadnak!

    Az ő férje még az első világháborúban halt hősi halált,
    valahol Olaszországban, Ferencjóska katonájaként.

    Fiatalon maradt özvegy, de soha nem ment többé férjhez!
    Minden szeretetét mi, huga unokái kaptuk, míg csak élt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!