Hozzánk szegődött a gyalázat

A Párt harmadik számú hadosztálya, úgy is mint ökle, megint lesújtott Iványi Gáborra. Név szerint nem rá, hanem a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyházra, kétszázötven millió forintot zárolva a számláján, ami voltaképp egyenlő a halállal. Minden ott kezdődött, hogy Iványi Gábor hajdan az azóta már nacsaszonnyá váló Ráhelt, és a hadvezérré avanzsált Gáspárt is megkeresztelte Orbán gyerekei közül, aztán viszont megromlott a viszonya az egyre inkább elboruló elméjű diktátorral, és csúnyát mondott neki. Nem annyira, mint Simicska, de a kevesebb is elég volt ahhoz, hogy vezérünk bosszúért lihegjen, aminek ez a NAV sztori az egyik, s lehet, az utolsó fejezete.

Mint kitetszik, vezérünk ifjúkori mentorait és jótevőit mind odahagyta – Soros, Iványi –, s nem azért, mert azok változtak volna, sokkal inkább ő. Vagy nem is változás volt ez, hanem a fogak fehérjének megmutatása, ami voltaképp akkor kezdődött, amikor oxfordi tanulmányait félbehagyva hazasietett – mit sietett, rohant -, mert megérezte a vérszagot. A Kádár rendszer azon ellenzékijei, akik abban meghurcolást is szenvedtek, csöndben maradtak, amikor tisztult a levegő, Orbán viszont odaállt az újratemetésen ordibálni. Úgy érkezett meg Budapestre, mint Lenin Szentpétervárra, sunyiban, s azzal a habitussal is. Ez még a csuhások térdre, imához időszaka volt.

Akinek ilyenek a nézetei, az nem keresztelteti meg a gyerekét, hacsak nem sunyi mocsadék. Orbán viszont az, így Iványi Gábor akkor hibázott nagyot, amikor Orbán szemébe nézve azon keresztül nem látta meg a züllött, sötét, romlott lelkét, és a keblére ölelte. Nos, ezt nem kellett volna, mert mint ma kitetszik, Orbán azokat, akik a közelében vannak vagy behódoltatja, vagy eltapossa, középút nincsen. Iványi megrendszabályozása 2011-ben kezdődött, amikor a diktátor és dicsőséges serege elvette az egyházi státust a MET-től, amivel ők elestek az állami támogatástól és az adók egy százalékának nekik címkézésétől is. Ez egy tőmondatban annyi volt Orbántól: dögölj meg.

A halálra ítélt azonban szívósnak bizonyult, s nem átallott keresni az igazságát is, amit ott talált meg, hogy Strasbourgban a bíróság kimondta, a magyar egyházügyi törvény sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Sőt, abból a hatmilliárd forintból, amivel ezek alapján az állam tartozik a MET-nek, egymilliárd kifizetését is megítélte, amit azonban az állam azóta sem tett meg, mert nincsen ilyen szokása neki egyáltalán. Röviden: Orbán tartozik egymilliárddal, de még elszed kétszázötven milliót, amit azért nem tudtak befizetni, mert azt nem kapták meg. Orbán nem tartja be a bíróság ítéletét, sőt, annak ellenére még tovább sarcolja az ítéletben kedvezményezettet. Itt tartunk.

Iványi Gábornak pedig el kell pusztulnia, mondja Catoként Orbán kitartóan és monomániásan, minden aljasságot bevetve ellene. Négy éve folyik ez a hadjárat, és az sem zavarja – és miért is zavarná –, hogy ezzel voltaképp nem Iványit bünteti, hanem azokat az elesetteket, akiket Iványi egyháza föl akart, akar emelni. Több ezren vannak. Orbán hadjárata tehát a magyar emberek ellen irányul, ám sajnálatosan ezt is megszoktuk már. Hozzánk költözött a gyalázat, és annyira a rendszerben lakozik, hogy immár észre sem vesszük. A strasbourgi ítélet 2017-ben született, azóta veszi semmibe pártunk és kormányunk, ez ügyben azonban – mint kitetszik – mindenki súlyosan hallgat.

Van nekünk ez a keresztényüldözési államtitkárságunk, élén a költői nevű Azbej Tristannal, akinek ezúttal a szíves figyelmébe ajánlom Orbán Viktort, a Fideszt, a dicsőséges százharminchárom parlamentert, akik a jelek és a tények szerint keresztényüldözést hajtanak végre kies hazánkban. Tessen felemelni az egérhangját, vagy, ha nem, akkor hallgatni örökre. Végezetül: Orbánnak már nem egy dolga van, ami miatt a hágai bíróság elé kerülhetne, bár nem fog. Arra volnék azonban egy ilyen álombéli ideális esetben, hogy annak az ítéletét is semmibe venné-e. Nem volna rá módja, ez ugyanis csak a bukása után következhetne be, amit mindezek miatt (is) erősen remélünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum