Jó lesz nekünk

Novák Katika, aki pár napja megtanított minket ablakot pucolni, hogy ragyogjon az ünnepekre, ezek múltával jókedvünkről is igyekszik gondoskodni. Mondja a biztató mesét, hogy véletlenül föl ne kössük magunkat az első szembe jövő zászlórúdra. Mert van ez az ünnepek utáni depresszió, amikor már a kedves vezető kappanhangja sem vigasztal, se egy miatyánk vagy üdvözlégy, semmi az ég egy világon. Most múlnak az ünnepek erősen és kitartóan, konokon és kegytelenül, de még érezni az illatukat, állott olajszag van meg a gyertya fanyar gőze, szóval ez még nem hétköznap.

Az ember bújik a sarokba, marasztalja az időt, hogy örökké ünnep legyen, és nem csálé fejű kiskrapek módján, hogy várja az angyalok csöngetését, hanem, hogy ne kelljen csinálni semmit sem, és leginkább, hogy ezeket ne kelljen hallgatni napkeltétől annak nyugtáig, hogy nemzet meg család, kereszténység meg migráncsok, ájtatok és hörgések. Jó mindezeken kívül lenni, és az ember el is merül a csalfa békébe, amikor belerongyol neki Novák Katika, akárha Rétvári Bence, hogy milyen jó lesz mindjárt mind az összes nyugdíjasoknak, mert januártól osztanak nekik.

Még hétfő sincs, mert szombat van, az utolsó szilveszteri petárda robbanása még itt visszhangzik, a bejgli sem fogyott el, a fának is még gyenge gyanta szaga van, de már éreznünk kell a gondoskodást. Az érettünk való szívdobbanást, amit amúgy kampánynak neveznek, és tolja a pofánkba Novák Katika, gyömöszkölődik az agyunkba bele. Tele volt a net a jótétemény hírével, hogy az egyhavi egy negyedét hozza a postás kétszer csöngetve, hogy annyi pénze lesz eztán mind az összes magyari nyugdíjasnak, hogy azzal tapétolja a budit, fáklyának használja szivargyújtáshoz, ilyenek.

És nem örült az internet fura népe, hanem megmorrant erősen, kiszakadt belőle a keserve, mint sprickoló kelés, jött elő az indulat. De nem a kard ki kard huszáros robaja, hanem a halálra ítélt vinnyogása, ilyen rekedt, mindenről lemondó hörgés, vérrel előbuggyanó sóhaj, hogy ilyen hangot én már nagyon régen hallottam, de azt hiszem, hogy a Katika meg sohasem. Mert más körökben forog. Ott, ahol popsitörlővel fényesítik az ablakot, ami ettől visszaveri, bucskáztatja a sikolyokat, ezért nem hallja azokat Katika és mind az összesek, akik érettünk élnek, de minek.

Hanem a népek. A tegnapi Katikának szóló üzenetek rosszat mutatnak lelkének állapotjáról, hogy ne mondjuk, aggódunk érettük erősen, mert kitetszik, hogy végső stádiumú idegállapotban leledzenek. Összeomlás előtt állanak, mint Michael Douglas a filmjében, mikor is nekilátott minden mindegy alapon szétverni mindent, ami elébe került, hogy megy haza, azzal a céllal és beszűkült tudattal, hogy végül le kellett őt lőni, annyira kifordult magából. Az ilyen életvitelnek sok haszna nincs. A világ nem változik meg tőle, csak belehalunk, rokkanunk. Macerás.

Neszkávét iszom pár éve, és olyan sűrűen, mint Florentino Ariza, tehát petróleum állagúan, és cukor nélkül természetesen. Amikor régebben nem főzött kávét raktak elém, hanem ezt a kikeverőset, mindig éreztem valami fura mellékízét, ami mára eltűnt. Nem a kávé lett más, hanem én, mint ahogyan a sör is keserű először meg a tonik is, aztán édes lesz az első, citrom ízű a második, amit csak az érez, aki sokszor és kitartóan fogyasztja. Az ilyen ízbéli titkok senki outsidernek föl nem tárulnak, mint ahogyan egy burgenlandi traktorista sem érti, magyar kollégája miért kurvaanyázik, amikor pénzt ígérnek neki.

Ezt senki más nem is értheti ezen a csalfa világon, csakis a pöttyös seggű magyari ember, akivel, illetve az összes ősével, felmenőjével, annyiszor csesztek már ki az aktuális Novák Katikák, hogy a DNS-ébe épült a szolgaság, amit tegnap a kommentekben mintha kezdett volna levetni. Én sok mindent láttam és megértem már, de ilyen egységes és mélyről jövő felordítást még soha. Hogy magam is csak szájtátva álltam, hogy na, talán mégsincsen veszve minden egészen, Katika ezzel az aljassággal csak megbirizgált valamit az avar alatt, ami mocorog, de ma még indulni erőtlen.

Az vált világossá tegnap, hogy soha nem lehet tudni, mikor pattan el egy húr. Michael Douglas története jó példa erre, de kitetszett, hogy mindannyian – legalábbis a megalázottak és megszomorítottak – Michael Douglasok vagyunk, akik kezünkben baseball ütővel egyszer csak kijelentjük, hogy megyünk haza, és nincs a világnak olyan hatalma, amely ebben meg tudna akadályozni. És ezek a Katikák nem tudják, hogy meddig lehet feszíteni a húrt. Lehet, még kétszer elmondják, de jó nekünk, de boldogok vagyunk, aztán útra kel a birnami erdő. Mit lehessen tudni, ugye.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum