Kampec dolores CVII. – Mint homokóra, fordul

Mintha nem is lett volna karácsony, úgy elszállott az idő. Ez a hét, hogy jöjjön az új nap boldognak lenni megint, ami csalfa dolog, mert miközben azt hiszi az ember, hogy valami új születését, eljövetelét köszönti mintegy, ugyanakkor trombitaszóba, tüzek játékába fojtja azt a bánatot, hogy valami meg elment, de úgy alaposan, hogy vissza sem jön soha már. Béla a nulladik napon kicsámpázott a temetőbe, mint ahogyan ott hagytuk őt legutóbb békébe kerülni a világgal épp, s hiába indult el visszafelé, az út olyan hosszúnak bizonyult, hogy még mindig tart szegénynek, pedig voltaképp a táv ugyanaz, de valahogy nem visz a láb. Vagy visz, mégis de kitérőkkel, s nem a flaszteron, hanem a szív rejtett sikátoraiban, ahogyan Béla ténfergett ide-oda nem is a térben, hanem az időben, ami, mint tudjuk, végtelen egészen, de csak majdnem, mert visszafelé egyszer csak eltűnik a fonala.

Indult hát Béla a kukoricás meg a kék plakátok mellett hazafelé, és arra gondolt, hogy ez az év is, amelyből most tapod kifelé, úgy kezdődött, hogy egyszer csak január lett. Mindig január van év elején, ami csak megszokás és kiegyezés, mert lehetne mézeskalács is akár, vagy kerülhetne máshová az év eleje. Ahogyan ez a Föld nevű bolygó iramlik körbe-körbe, és hát, nem mindegy, melyik pontján mondjuk azt, épp itt kezdődik az új, amott meg véget ér a régi, mert a körnek nincs se eleje se vége, mindig csak a kanyarban vagyunk benne, hogy meg kell ettől zavarodni. S mivelhogy mélységes a múlt és annak kútja, az is tudvalévő, hogy alig is van az úgy, hogy épp most kéne ünnepelni a kezdetet, más népek más időkben járnak, más években és talán más világokban is. De mindahány, akárhol is van és akármerre jár, az idő múlásának örül, ami magunk közt szólván ostobaság, mert Camus pajtás óta tudjuk, hogy ő a legnagyobb ellenségünk minekünk.

Csak még nem tettük fel a miérteket, aminek Albert cimbi szerint mindig rossz vége van. De mondom, Béla haladt visszafelé, hogy elérjen a mába. Már egy hete haladt, de nem volt sehol sem, és úgy érezte, nem is lesz soha már. Így a végtelenre gondolt, ha úgy tetszik Istenre, amikor azon morfondírozott, ha a napunk éveit számoljuk, aki jószág, mint ismeretes, úgy kétszázötven millió bélai év év alatt ér körbe a galaxis közepén ücsörgő mahomet fekete luk körül, akkor napi évben nem is vagyunk voltaképp és ugye. Millió évekig meg sem születünk, de az ilyen végtelenektől mindig szédülni kezdett Béla, zúgott a feje, gondjai és fájdalmai kicifrázva, és csak mondta, akár a mondókát, hogy „Én a széken, az a földön/ és a Föld a Nap alatt,/ a naprendszer meg a börtön/ csillagzatokkal halad-/ mindenség a semmiségbe’,/ mint fordítva, bennem épp e/ gondolat…” – Ezt motyogta magában Béla kitartóan és mindig újra.

S hogy így meglelte hazáját, már esély mutatkozott arra, hogy oda is ér, és lám, alig ment csak három napja, és máris túljutott a kukoricáson, már a foszlott kék plakátok mellett haladt, amik annyira méltatlanok voltak, hogy rájuk sem nézett, feléjük sem gondolt, mert akinek a végtelennel van dolga, mi köze annak az ilyenekhez. Így bízta el magát Béla újra abba a hibába esve, hogy kívül kerülhet ezeknek az idején és terén, hogy levetheti magáról az emberlét taknyát, ami már majdnem az az ideális állapot, amelyben a rigókkal diskurál a fa tetején, túl minden jón és rosszon. De épp éjszaka volt ekkor, és a csillagok, a göncölök úgy fénylettek ott fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. És ekkor jött rá Béla, hogy nincs menedék, mivel már beért a faluba, épp beleért ebbe a napba, a búcsúzás és az új születésének kétes ünnepébe, amikor úgy érezte, megfojtja a magány.

Odaért az ivóhoz. Elkezdte kinyitni az ajtaját, húzta a nyikorgó jószágot, és arra gondolt, a fröccsök ura vajon miért nem olajozza vagy zsírozza meg. Résnyire volt az ajtó, és tűntek el az évek mögüle, foszlott le róla a kölök Béla klottgatyája, az ifjú Béla szerelmei, tűntek el a lányok, s ahogyan zuhantak vissza az időben, úgy érkeztek tagjaiba a kínok, s ahogyan egyre nagyobbra tárult az ajtó, úgy fájtak egyre jobban a bütykei, hasogatott a dereka, égett álmatlanságtól a szeme. Már félig nyitva volt az ajtó, de még érezte azért maga mögött a végtelent, az ősrobbanás szelét, a görbülő teret és az öröklét ígéretét. Ám ahogyan kitárult az ajtó teljesen végül, megszólaltak a harangok, a bánatos szeműek és duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a műanyag dömperesek pedig fújták az ócska papírtrombitát, hogy Bélába belé hasítson a bizonyosság, ami elől voltaképp menekült, hogy megint eltelt egy év. A rohadt életbe, megint.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Kampec dolores CVII. – Mint homokóra, fordul
  1. Jane Doe szerint:

    Holnap majd azt mondhatjuk: a 2020-as évnek egyetlen pozitívuma, hogy eltelt a rohadt életbe.
    De ma, most szép idő van, és a tér-idő viszonylatában egyetlen elfogadható axióma van: “Ha szép az idő, lemegyünk a térre!” 🙂
    Búcsúzzunk ezzel, s azzal a bizonyossággal: jövőre együtt ugyanitt! 🙂

  2. Yeti szerint:

    “Lágyan ülnek ki a boldog
    halmokon a hullafoltok.
    Alkonyúl.”

  3. hj szerint:

    Köszönjük! Ezt, az összes idei meg az eddigi írásokat is. Egy jobb évet kívánok – mindannyiunknak!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!