Emberek nagy házakban

A kedves vezető tegnap meglátta a fényes jövőt. Olyat, amit ma még kevesen értenek – mint volt szíves kifejteni -, ám ő igen. Ennek pedig az a lényege, hogy „az emberek is gyarapodni fognak, nagyobb otthonokban élnek és több gyermeket vállalnak”. S ha most azt hiszed én nyájasom, hogy szórakozok veled, erősen tévedsz. Betűhíven idéztem, amint a kis Orbán áll a kantáros rövidnadrágjában, és gondosan oldalra lenyalt hajjal adja elő álmait, amelyekben az emberek nagy házakban élnek. Az óvónéni pedig eltelten göcög a kicsi Viktoron, hogy de cuki a kiskrapek, egyem a pofáját, megtörli a taknyos kis orrocskáját, majd megsimogatja az édes pofikáját: okos vagy Viktorka, idd meg a kakaódat, aztán töröld meg a szájadat.

Ám mégis csak egy miniszterügynökről van szó, aki ráadásul hazánk első géniusza is. Ezért, ha az ember ilyesmiket hall tőle, akkor felveszi Penny tátott szájú arckifejezését az Agymenőkből, hallgatván az ökörségeket, majd vágyak támadnak benne, hogy úgy is tegyen, mint az a lány, azaz, szó nélkül, reakció nélkül sarkon forduljon és elmenjen, ami gesztus azt mutatja, hogy a vele szemben lévő organizmus menthetetlen. Orbán is az, amire újabb – már ki tudja hányadik – bizonyság a tegnapi delirálás, amit azzal kezdett, a magyarság zaklatott életében az elmúlt száz évből a mögöttünk hagyott tíz volt a legsikeresebb. Kinek mennyire, ugye. Lölőnek és a cimbiknek biztosan, másoknak kevésbé, de ma nem erről beszélgetünk.

Másról. Bár nem is akartam igazán, mert már lerágott csont egyetlenünk elmebéli állapota, és még azt is megengedem, hogy nem ment el teljesen az esze, csak sok alapvető élelmiszert fogyasztott. Így vagy úgy, de sikerült összehoznia egy olyan szellemi építményt, amelyre Penny mód reagálunk bajszunk alatt mormogva az egyetlen lehetséges választ vagy reakciót, miszerint édesfaszom. Ez a kizárólagosan méltó megnyilvánulás mindazt hallva, amit Orbán nemzetéhez intézett, de akkor meg azt mondják, hogy mosdatlan a szájam. Ördögi kör, mert nem vagyunk mi főnénik, hogy kiosszuk a megfelelő dózist és lenyugtassuk a delikvenst. Sőt, komolyan, mintegy zsinórmértékként, a jövőbe vivő biztos útmutatásként kellene hörbölni e szavakat.

Tegyük azt. Vegyük komolyan. „Olyan dimenzióváltás előtt áll a magyar gazdasági rendszer, amit ma még kevesen értenek.” Itt talán újra megkapjuk a Széles-féle antigravitációs energiacellát, vagy lesz fluxuskondenzátorunk, mindenféle időkapu, féreglyukak, teleportálós masinák, hogy ne kelljen ne is kormánygéppel röpködni meccsekre, elég lesz ahhoz egy gombnyomás, ilyenek. De mi ezt nem érthetjük, mint volt szíves kifejteni. Egy a lényeg azonban, hogy „hihetetlen gyorsasággal állunk majd emelkedő pályára”, mert „nagy idők kapujában állunk”, ahová bebocsátást nyerve az emberek nagy házakban laknak, és teleszülik azokat. Tényleg nem kerülhetem ki: édesfaszom, hát mit vétettünk, hogy egy idióta ücsörög a nyakunkon.

Ám annyi haszonnal azért járt ez a kis agytorna, hogy rájöjjünk, miért értik meg ezek egymást annyira Trumppal. Mindeközben azonban, ahogyan a falansztert várjuk, azért nem ártana meg is érni azt, de erre momentán nem olyan jók a kilátásaink. Ugyanitt elhangzott ugyanis, hogy fingja sincs arról a mi jövőkutatónknak, mikor kap nyüves kis országunk annyi vakcinát, hogy érdemben el lehessen kezdeni az oltásokat, míg a környékünkön mindenki milliószámra tervezi beadni azokat. Hát, mi majd egyszermajd, valamikor, ha jön elég. Itt áll előttünk pőrén az ember, aki a jelent elbukta, helyette pedig lázálmokkal szórakoztatja a pórnépet, hogy olyan világ jön, amit nem ért meg.

Tényleg nem. Azt a világot, amit Orbán már eddig is összehozott, most is elég nehéz értelmezni. De, hogy az eljövendő teljesség esszenciája, miszerint „az emberek is gyarapodni fognak, nagyobb otthonokban élnek és több gyermeket vállalnak”, ez a dedó minősített esete, mint már leföstöttem, bár nem kellett hozzá túl színes ecset. Az az életben maradási kérdés most, hogy mit kezdjünk ezzel a mi hülyénkkel, mert immár világos, hogy a vesztébe viszi az országot, miközben gőzöl az agya. A léc eddig sem volt túl magasan a Kossuth-béli delirálások során, de ez a tegnapi mindent vitt. És ami a legjobb, mindenféle lapok röhögés nélkül lehozták. Bár így volt jól. Most már tényleg teljesen meztelen a király, és elég lehangolóan néz ki.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum