Főzőverseny volt Felcsúton, a budi tövében. Magyarország étele volt a címe, témája pedig a nemzeti összetartozás, ami abban nyilvánult meg, hogy kötelező volt használni piros, fehér és zöld alapanyagokat. Akkor most abban a dedóban vagyunk, amelyik kollektíven nyalja a kedves vezető valagát, de meglehetősen ötlettelenül. Piros, fehér, zöld alapanyagok, ilyet mindenki tud, ha én szerveztem volna, külön előírom, hogy sózni kizárólag a Trianonért hullajtott könnyekkel szabad az ételt.
Az ilyen rendezvényektől viszont megáll az ember esze, és úgy tapod egy helyben kilátástalanul, mint azé, akiből ilyenek jönnek elő. Az ételnek populárisnak kellett lenni, olyannak, amely elkészíthető egy átlagos felszereltségű konyhán, az alapanyagnak pedig adagonként ki kellett jönni ezer forintból. Aki ezt kitalálta, nem nagyon járhat boltba, csak egy ideája volt, óccsó legyen, és olyan, hogy belehasadjon az ember magyari szíve az összetartozás búbánatába. Ehhöz képest nem puliszkát főztek.
A győztes menü: fogasfilé parajlevéllel burkolva, haltej májköntösben, füstölt mangalicaszalonna fátyolban, kapros sajtkrémmel töltött túrógombóc barna vajban pirított reszelt morzsában, tejfölhab, zöldségkosár, marinírozott kelbimbószirom, kápia paprika „csiga” édesköménnyel, piros sültpaprikakrém. A nemzeti jómunkásember bizonyára hajkurássza az asszonyát, ha a dolgozóból olajtól iszamosan hazatérve állapotos asszonykája nem ilyennel várja őt. Ekkor kerül elő a vak komondor.
Ha erre a menüre Németh Szilárd ránéz a velőspacalos kondérja mellől, elsírja magát, a kedves vezető elejti a koviubit és eldugja a kis piros fazokát az erős chili Viktortól feliratú kis üvegcsével együtt. Egyáltalán, egy ilyen menütől mindenkinek meghasonlik a lelke, mint amikor Balog páter miniszterként kaviárral tömte az árva gyerekeket a Hiltonban, vagy özv. Vargáné rántott húst lát, és nem ismeri fel, mert ilyen étellel évtizede nem találkozott. Ez az étel Trianonnal vegyítve maga a skizofrénia.
De azt a böszme tévéműsort is az eszembe juttatja, amelyben – már nem tudom melyik adón lukkitöltőnek – a séf körülnéz a hűtőben, hogy abból a kevésből mit dobjon össze, amit ott talál. Jé, van egy cukkini – örül a műsorban a séf –, és elkészít egy borjúragut krumplival és kukoricával, sült békönnel díszítve, friss tavaszi salátával, ami nyomokban cukkinit is tartalmaz. Mint a kőleves című mese, bár mostanában ezzel a műfajjal csínján kell bánni, mert könnyen rásütik az emberre, hogy nemzetidegen buzi.
Viszont egészen szürreális: Felcsútig kell menni, hogy az ember haltejet (ki kell mondanunk halgecit) egyen májköntösben meg sültpaprikakrémet tejfölhabbal, hogy kilegyenek a nemzeti színek. Aztán erre ráfogjuk, hogy ez maga a nemzeti összetartozás, ami már perverzió. Sőt, alapos identitászavart jelez, hogy a szaros bő gatyánkban úrinépeknek tűnjünk mégis a trágyaszagot givenchyvel igyekezvén leplezni, minden körülmények között az operában. És csodálkozunk, ha a klubban az asztalra hugyoznak.
Nekem mégsem ezek fájnak, mert ezek csak röhejesek. Nekem özv. Vargáné fáj, akit halgecit zabálva azzal etetnek, hogy neki most mennyire jó. Ilyen az új magyar arisztokrácia, amelyik uniós pénzből, eltartott kisujjal issza a Kopi Luwakot, amely köztudottan a cibetmacska ürülékéből készül. S mindeközben Vajna Timi különgépen viszi a nyüves cicáját Los Angelesbe, ami így együtt már József Attila fájdalma, aki hiába áhítozott arra a kurva libasültre. Nemzeti összetartozás. Ja.
Ez van momentán farhátban testvéreim, de hozzá tartozik, hogy soha nem is volt másként. Ma reggel a boltban vettem húsz deka Reál sajtot, mert szeretem. Ilyen füstös-omlós, és magyar. Ezeröt kilója. Fél éve Mona volt a neve nyolcszázért, de három százalék sincs az infláció. Tejet is tettem a kosárkába meg kiflit, mert nem bírok magammal. Meg két csigát is, mert ünnep van. Nem állt meg egy ezresből, a halgecis menü pedig igen. Ennyit arról a valóságról, amelyikben a NER haszonélvezői élnek. Jó reggelt.
Vélemény, hozzászólás?