Iszonyú, mérhetetlen idők óta gubbasztott Béla a fán. Ha meggondoljuk, eltelt a kozmikus év, s ahogy röpült körbe-körbe a galaxis közepén ásító, habzsoló fekete luk körül, ami falta be az időt és a tereket, csámcsogta el a kárhozó és megdicsőült lelkeket, Béla fölfedezte benne a mérhetetlen hatalmú Istent. Bosszúállót és kegyetlent, de jóságot nem lelt benne sehol, mert hogyan lehetne olyanban, aki maga a végtelen idő, és minden terek kicsiben és óriási hatalmasban. Így hát fölfedezve önmagában a féregszerű létet, a tavasz közeledvén izgulnia kellett, hogy föl ne falják őt a rigók, meg ne früstököljék vagy dugiszálják épp csupasz, ordító kölkeik torkain a másik, belső végtelenbe, föloldódni rigóbelekben, placcsanva terülve el aztán alant fehéren és folyósan. Ha elmélázunk ezen, ez maga a lét rettenete, a rigó bendőjében látni meg Isten mindent megemésztő szemét.
Tavasz elején rekedt Béla a fán, de nem is volt ez igazán rekedésnek nevezhető, ha az önszánást is figyeljük, mert amikor alant futkorásztak a népek – a duplagyűrűsök, olajos hajúak és a bánatos szeműek, protkósok és a műanyag dömperesek, sőt, még a bádogbános is a szoknyájában, várva majd fogadva a megváltó maszkokat mint Krisztus likacsos és puha testét, benne maradt az érzés hatalmasan, ahogyan tapodták a sarjadó füvet, és Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült. A fönnmaradás tehát nem csak a pillanat miatt, hanem az örökkévaló módján történt. Béla úgy lakott a magasban az ágon, mint moha vagy gomba, spórákat prüszkölt, kacska gyökereivel szítta a vizet, ha fröccsöt nem lehetett.
Ismerte már a fenti világot. Az állandó lakos rigókat, az alkalmi vendég macskát, aki olykor Behemót alakját és végtelen hatalmát öltötte magára, és mind az összes apró jószágokat, akikre azt mérte a sors, hogy egész életük itt teljen, míg föl nem falódnak, vagy le nem jár az idejük a Föld nevű bolygón. A zsebében laktak ők aztán, beköltöztek a haja bozontjába, majszolgatták, szürcsölték a vérét, ahogyan Béla a fa nedveit. Egymásra voltak utalva már teljesen, míg ott lent, a többiek hajkurászták az életet, Béla meglelte a fában, ahogyan eggyé vált vele, és ővele meg minden férgek és csimaszok, ott ették meg, akárha a földi koporsóban, hogy Béla megérezte magában az atomokat, és teremtőjét, édes egy szülőjét, a csillagokat, amint fölrobbanva szertesugározzák Béla építőköveit, mintha lego volna rossz műanyagból. És ekkor látta meg a világ elejét, észrevette a végét, a kör bezárult a fa tetején ülve.
Fán léte elején a fröccsök ura hívogatta őt még a lenti világba, borokkal, vodkával kecsegtette, mint a feledés gyilkos nedűivel, mondta neki, hogy várja a szék, rajta a kiült segge nyoma, az abroszon a foltok őérte epednek, neki szól a harang és neki kel fel a nap, hogy minden őérette van ezen a csalfa világon. De aki elterült a nyugalmas ágon, majd már eggyé is vált vele, az hogyan is mehetett volna, ha nem mehetett. Mert és ugyanis nem a szánás és nem a vágyás volt az akadály, hanem a képtelenség, meg, hogy mocorog de indulni erőtlen, és nincs is hová. Mert aki a mohák és gombák szemén át látja a világot, az ismeri a halált, és abból nézvést az élet ilyen szeletek, az idő különálló rétegei egymásra pakolva, egymásra halmozva a totyogó Bélát, a dömpereset, a serkenő bajszút és a deresedőt, amelyek mind ugyanazok de egészen mások, és a díszletek is másmilyenek, csak a fa örök.
A falu is úgy volt előtte szeletekben, egyszerre nyárban, őszben, télben, a harang folyton zúgott és hallgatott, a népek ahogy születtek, azonmód hanyatlottak el, a film gyorsítva pergett és állt, félbeszakadt sírások, sikítások és hányások, ezüstös fejszesuhogás. És akkor, az egymásra torlódó valóságban vagy valótlanságban tisztán hallotta fekete luk istenből a szirénhangot, ami fuvolázott neki, hogy elefánt voltam, jámbor és szegény, hűvös és bölcs vizeket ittam én, a dombon álltam s ormányommal ott megsimogattam a holdat, a napot, és fölnyújtottam ajkukhoz a fát, a zöld cincért, a kígyót, a kovát, most lelkem: ember, mennyem odavan, szörnyű fülekkel legyezem magam. És tovább: a küszöbön a vashabú vödör, szeresd a lányt, ki meztéláb söpör, a szennyes lé lapulva árad el, tajtékja fölgyűrt karján szárad el, én is bádoghabokba horpadok, de kélnek csengő és szabad habok s végigcsattognak tengerek lován a lépcsőházak villogó fogán.
Aztán fülelt a csend, Béla pedig arra döbbent, hogy egy hete csak a mamára gondol. Fölkereshetné ifjúságát, gondolta, kiszakította moha és gombagyökereit a fából, nyújtózkodott, hogy a csontjai úgy roppantak, mint gazella gerince az oroszlán foga alatt. És nem törődve azzal, hogy izmai már lazulnak, ahogyan a rigóktól tanulta még valaha, startot vett a lábával hajlítva, nyújtva szökellve, ezzel együtt meglendítette a karját széles méltósággal, és nem azért hullt alá, mert ez a mozdulat a sasoké, és nem senkiházi rigóké, hanem, mert bár harmadnapja nem evett, mégis ólomból volt a segge. Ezért bucskázott alá szégyenszemre, pattogott az ágakon, amelyek recsegtek-törtek alatta, és már nem is volt tudható, melyik a zajosabb, Béla vagy a fa pusztulása, és ekkor eszébe jutott Urbino doktor. Ám a földre érkezvén nem Fermina Daza arca volt fölötte, hanem a fröccsök uráé, aki azt kérdezte tőle aggódva: jól vagy? Nem egészen, válaszolta Béla, ahogyan visszatért belé az élet.
Vélemény, hozzászólás?