Egészen ritkán, de vannak emlékezetes, felemelő, élni érdemes aktusok a mindent megülő szürkeségben, és ez a tegnapi demonstráció az volt. A szabadság, tisztesség, tisztaság erejét, szépségét és méltóságát mutatta meg, és ennél többet nem érdemes, mert még elpityeredi magát az ember, és hogyan venné az ki magát. Viszont Gulyás Gergely a hatalom ormairól kegyesen megengedte, hogy tüntessenek a megtévedt fiatalok, és megígérte, nem löveti ki a szemüket, mint a Gyurcsány annak idején.
Kedves tőle, de valahogyan nem láttam elszabadult tankokat tegnap, sem lángoló autókat, sem vérben forgó szemeket. Ha a tegnapi tömeget valami bántás érte volna, az olyan lett volna, mintha egy sétáló oviscsoportot kardlapoztatott volna meg rohamrendőrökkel. És persze tudjuk, egy bizonyos pont után erre is képesek, de a jelek szerint ez még nem érkezett el. El fog. Ezt kívánja a szükségszerűség, a regnáló rezsim jellege és a történelmi tapasztalat. Momentán tagadás van, elhallgatás és fitymálódás.
Én voltaképp szerencsés helyzetben vagyok, mert látom, amit a magasságos politikusok nem, és tudósíthatok nekik Magyarországról, amiről azt hiszik, ismerik, pedig á, dehogy. Mert nem jártak még az én utcámban. Elmesélem, hogyan élünk mi errefelé. A szomszéd Józsi tegnap érdeklődött, mit csinálok, felelem neki, tüntetést nézek. Kérdi, milyet, mondom neki a tényállást, hogy a színészeset, erre megvilágosodva, jóváhagyólag konstatálja, hogy ja, azok, akiknek a Gyurcsány elvette a pénzét.
Az igen. Ennyi, ami első elképedésemben előjött a mélyeimből, de, miután visszamásztam a székre a padlóról, ahová ettől lezuhantam, kérdem őt, honnan ered bölcsességének mérhetetlen ereje és tartalma, mire ő: én Kossuthot hallgatok. Itt le lehetne ütni a lasztit, hogy nincs több kérdés, csak sajnálatosan mégis van. Az jelesül, mit mondhattak neki a Kossuthon, amiből ez sűrűsödött össze benne, de végül is mindegy. Erre jut a Kossuth-béli információ és az átlagos magyar honpolgár együtt.
De fokozhatom is, az én Józsimnak, ha hülyeség is, de van valami információmorzsája a valóságról, s így mérföldekkel veri a túloldali honfitárs mérhetetlen bölcsességét, akinek rend szerint addig terjed a horizontja, hogy az adott pillanatban esik vagy sem. Ez után a napon sütkérezve is érdeklődni szokott, én pedig nézem a válla fölött verdeső rézfaszú baglyot, vajon mikor viszi el. Ha most az a benyomás támadt volna, lehülyéztem embertársaimat, így van bizony, és egyúttal legyintek is.
Ilyen közegben érthető Orbán összes médiájának minden tartalma, így az is, hogy az MTI addig jutott az esti tüntetés közvetítésében annak csúcspontján, hogy közölte Vidnyánszky méltatlankodását, miszerint azt kifogásolja, a forradalmi helyzetben nem tájékoztatták őméltóságát arról, hogy elhalasztják a tanév megkezdését. Hogyan is kezdhetnék meg, ha a Gyurcsány elvette a pénzüket, hogy lefordítsam az egészet Józsira, egyben fel is mentve őt, mert Orbán hülyíti el.
Nem kell hozzá nagy fáradozás, hiszen azokból a forrásokból, amelyek neki adatnak, erre futja. Meg arra, eszébe sem jut morfondírozni azon, ha olyan jól él, akkor a nyugdíj kézhez vétele után egy héttel már mért sompolyog fröccsre tarhálni, mert képtelen összekapcsolni a saját sorsát az országéval, amelyben él. Ő azt hallja a Kossuthon, neki jó, s ha mégsem, az Isten iránta való személyes bosszúja. Mindig ide lukadunk ki. A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő. A klasszikussal szólván.
Most jövök rá egyébként kilátástalan évek szélmalomharcai után, nagyon úgy fest, minden hiába. A tegnapi események összes felemelő gesztusa itt csapódott, és így csapódott le az utcámban, hogy Gyurcsány, és estére az eső is eleredt, hogy a másik szomszédnak legyen mi kitöltse az összes gondolatait. És az én utcám nem egy különleges hely, hanem kies hazám képe, mása, a mindenhol meglévő ugyanilyen köznapi hősökkel.
„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél…”
Vélemény, hozzászólás?