„A magyar férfiember archetípusa a gazda. A vidéki ember ugyanis úgy gondolkodik, hogy van egy terület, annak van határa, világos kiterjedése, és az ottani életminőségért, rendért, a területből való megélhetésért, a dolgok menetéért ő a felelős.” – Tegnap ilyen lételméleti alapvetés böffent elő Orbánból, de ez nem meglepő. Ilyenek tonnaszám vannak benne, amikor előtör az az énje, amelyik gubbaszt a felcsúti budiban, és az ajtóra vágott szív alakú ablakocskán néz ki a veszedelmes világra.
Sok minden fakad ebből a szövegből. A legelső, ami felfedezhető benne, az a szomszéd Józsi nívója, aki a gondolataival, illetve azok hiányával szokott birkózni, és akkor szeretném mindig pofán vágni, amikor a két nem elkülönítésére ilyeneket okádik, hogy valaki ember volt vagy nő. Ilyen nívóért és migráncsozásért párszor már kihajítottam, de a magyar férfiember archetípusának megvan az a tulajdonsága, hogy az ilyenekből nem tanul. Leginkább azért, mert nem bírja fölfogni, mi lehet a baj vele.
Ezek ilyen monolit világnézetek, fundamentumuk az éji sötét, épp ezért olyan megingathatatlanok. Orbán hányásában a sárgarépa mellett három fogalom, úgymint férfiember, archetípus és a gazda szerepel, amelyek közül az elsőről, a férfiemberről már mondtam hevenyészett véleményt. De helyet kap mindebben az is, amit csak a vak komondorral lehet alaposan körülírni, mert a vak komondor az a bunkó macsó, a hímsoviniszta állat, magyarán tenyészbika, annak minden intellektusával.
Többet ez nem érdemel, marad nekünk az archetípus és gazda, mint összevont ideák, amelyeket, ha következetesen alkalmazunk, akkor a múltban, jelenben de még inkább a jövőben elég kevés férfiembert találhatunk a Kárpátok alatt. Kiesik belőle a nincstelen zsellér, a napszámos, a feudális világ paraszti rétege, későbben a munkásosztály vagy a mutatóban itt-ott megjelenő értelmiség, mihaszna költők, tudósok, a színészekről nem is beszélve. Estig lehetne sorolni, ki mindenki nem tartozik az archetípusba.
Ennek ismérvei ugyanis az orbáni tébolydában a kisbirtokos, akinek a horizontja nem terjed túl a kerítés határán, de igénye sincsen rá. A kisbirtokos tudata a nemzetállam tudata, a szaros kis birtok (haza), aminek van határa, és az ottani dolgok menetéért felelős az ember. Távolabb nem lát de nem is akar, viszont más megközelítésben ez Kádár krumplileveses metaforája és sunyi kacsintása Horthy kakastollaival keverve, összefoglalóan avas szalonna szaga van. Végül is velőspacal.
A gazda szeme hizlalja a jószágot, midőn bávatagon végignéz az általa felfogott világon, ahonnan látva a Föld lapos, a tanító, a plébános meg a kisbíró pedig snapszliznak esténként. Ezzel már Mikszáthnak, Móricznak, Adynak meg pláne rengeteg baja volt, ki gondolta volna, hogy száz év után ugyanott leszünk. A félfeudális világ közepén, amelyre az erkélyről tekint le a legfőbb gazda, maga a mesebeli Viktor királyfi, aki a budiból ím, eljutott a palotába. A mi mesénk azonban itt nem ér véget.
Orbán, amerre jár kel a nagyvilágban, mindig azok nyelvén igyekszik beszélni, akikhez éppen szól, de ez a nyelv mégis mindig egyforma. Az idézett szövegben is benne van a trottyos gatyája, a csámpás kézcsókjai, amelyek közben kínosan érzi magát, ezért nem is szereti. Nem szereti Európát, a nyugati civilizációt, ő demizsonnal a kezében, szotyolát pökködve, kolbásztöltés közben érzi otthon magát, a lázadó értelmiségi demokratát addig játszotta el, amíg segítségével böfögve elterpeszkedhetett a trónon.
S hogy így célba és révbe ért, lemállik róla minden kultúra ha volt valaha egyáltalán, s mára ott áll előttünk pőrén nem más, mint Döbrögi maga. A magyar férfiember archetípusa a világos kiterjedésű határaival. Ennél jobb önarcképet nem festhetett volna saját magáról, a baj azonban az, hogy ez az idea köszönő viszonyban sincs a valósággal, amiből egy dolog fakad: Orbán az idegen a nemzettesten, és a legfőbb bűne, hogy a maga képére óhajtja formálni azt. Figyeljünk, mert mindjárt sikerülni fog neki.
Vélemény, hozzászólás?