Az a baj, hogy Orbán temetni sem tud igazán, mint ahogyan semmit sem. Ha kikerül a csatatérről, ami a köznapok, akkor is füstölgő ágyúcsövek közt lófrál. Orbán nem tudja díszbe öltöztetni a szívét, nem tud érdekek nélkül nézni semmire, Orbán halottai is sakkfigurák, az Isten óvjon meg mindenkit attól, hogy a hullája fölött gyászbeszédet tartson. Bár biztosan akad olyan, aki már csak azért is érdemesnek tartaná a kínhalált, hogy vele ez megtörténhessék, mert nem vagyunk egyformák egyáltalán és pláne.
Mert viszont, ha Orbán búcsúztatja az embert, olyat kaphat, mint a néhai Fekete György tegnap, akivel – mint megtudtuk – együtt is gyalogoltak meg nem is, olykor visszanéztek, de hogy épp melyikük és kire az bizonytalan volt. Ezen kívül meneteltek valami kétes, gomolygó massza felé, ami a jövő, turulszárnyon ringatózó isten tudja, micsoda, de szép és emelkedett, mint a rosseb. Ide meneteltek ezek ketten, míg Fekete György élt, most viszont Orbán már egyedül menetel, olykor visszanéz.
Mindezek után jött el a megvilágosodás, mikor is megtudhattuk ezt: „A magyar kultúra az a teremtő és megtartó erő, amely nélkül nemcsak túlélni, de élni sem lehet, és talán nem is érdemes…ha gyökeret eresztünk a kultúrában, belőle táplálkozunk, belőle merítjük az ihletet, engedjük kibontakozni, akkor nemcsak megmaradunk, hanem visszaszerezzük, sőt gyarapítani fogjuk mindazt, amit az előttünk járók ránk hagytak.” – Ekkor Nicanor atya jutott eszembe, aki Macondóban elemelkedett az anyaföldtől.
Nem tudom, mért, de láttam, midőn Orbán ereszti a gyökeret a kultúrába bele, de húsz centivel a föld fölött lebegve, eközben fakanállal meri az ihletet, dűtti magába a kultúrát mindeközben, ahogyan levitálva lépnek egymásra a talpai. És eszembe jut az a kép, amit tán egy hete közölt egyik reggel, hogy Magyar Nemzet és Nemzeti Sport, ahogyan ezekből szítta a kultúrát, kijelölte a két orgánummal azt az ösvényt, amelyen a magyar kultúra halad, amelyben a futball a művészet szotyolával fogyasztva.
Meg a koviubi. De bármely meglepő, ezúttal nem azon óhajtok élcelődni, hogy miniszterügynök elvtárs, faragatlan tuskó lenne, hanem azon hullatom könnyeimet, hogy mi az a kultúra, ami ez alkalommal piedesztálra emeltetett, amelybe eregeti a gyökereit. Mert ugyanis épp harc van e téren is, kultúrharc, mint tudjuk nagyon jól, amelyben az SZFE az új ellenség, mint a napok történései is mutatják, s amelyről Kálomista Gábor mondta ki az ítéletet még a tárgyalás előtt. Tőle is kértek valamit majd egyszer.
Kálomista azt mondta, az SZFE nem művészképző, hanem ideológiai átnevelőtábor, egy liberális fészek, amely ebben a formájában megérett a pusztulásra, és el is fogják pusztítani. Nem azért, mert Kálomista ezt mondta, hanem, amiért és amit a kedves vezető a kultúráról gondol. Ő a kultúráról azt gondolja, hogy Trianon, pátoszosat, hazasiratót és borgőzös magasztalót álmodik, barna masszát gondol, ezeknek a kultúra Takaró előadásában erkölcsi feladat, szakrális cél néha visszanézve.
Mondom, levitálnak, fönnakadt szemmel nézik Szűz Máriát a mennyek bejáratánál, Szabolcska Mihály mosolyog, és Horger Antal sem érzi magát túl rosszul. Ilyeneket indul terjeszteni Vidnyánszky az ekhós szekereivel, úgy megyünk ki Európából, hogy ezúttal vissza sem nézünk, meg sem állunk a kipcsak sztyeppékig. Csakhogy ez tragédia. Ezek pedig ülnek a pénzhalmuk közepén, és eltelten mosolyognak, na, megint visonganak a libsik, így örülnek a dúlásnak, és leköpik Esterházyt.
Isten, haza, család, nemzet, szent korona, bor, búza, futball, háború, snapszli, kakastoll. Efelé menetel a kedves vezető kultúrája, ebbe eregeti a gyökereit, de ezt is tudjuk időtlen idők óta, csak most hirtelen összesűrűsödött az élet. Vagy a halál. Orbán beszélt, és dögletes lehelete volt, holott voltaképp semmit nem mondott. Tegnap fölfedeztem a közte és a szomszéd Józsi közti hasonlóságot vagy egyezést, és újólag bizonyságot kaptunk reá. A szomszéd Józsinak is bugyborékolnak dolgok a fejében, de soha nem találja hozzá a szavakat, mert nincs neki olyanja.
Vélemény, hozzászólás?